10. rész : )
Másnap reggel kicsit furán éreztem magam. Mindenféle hülyeség járkált a fejemben, talán szédültem is.
- Jó reggelt! – mondta Billie.
- Neked is jó reggelt! – mondtam kissé álmosan és unottan. Ránéztem Billiere, ő majd’ kicsattant az örömtől, ez engem is feldobott.
- Baj van? - kérdezte Billie.
- Á, dehogy. Csak fáj a fejem, szédülök is azt hiszem.
Billie kettőt fordult, és már azt vettem észre, hogy kísér fel engem a lépcsőn. Lefektetett az ágyamba, az egyik kezembe egy pohár vizet, a másikba pedig egy pirulát nyomott.
- Ezt vedd be, alszol egy kicsit, és sokkal jobban fogod érezni magad, ígérem. – mondta bíztatóan.
Bevettem a gyógyszert, kicsit forgolódtam, majd valóban elaludtam.
Mire felkeltem tényleg jobban lettem. Leszaladtam a lépcsőn.
- Billie… Billie! Billie?
Körbejártam az egész lakást, de Billiet sehol sem találtam. Hívtam is vagy háromszor. „ Szia! Billie vagyok, most nem érek rá. Hagyj üzenetet vagy hívj vissza később. Köszönöm. ” Üzenetrögzítő. Hogy én mennyire utálom…
Uram atyám! Ránéztem a nappaliban a hatalmas faliórára. 2 óra 10 percet mutatott. Hogy tudtam ennyit aludni? : o
Gyorsan megebédeltem, majd hallottam, hogy kattan a zár. Linda néni és Billie léptek be az ajtón.
- Sziasztok! – köszöntem.
- Szia! – lihegte Billie.
- Na, mi ez a fáradtság? – kérdeztem.
- Gyakoroltunk a meccsre, de ennyi két ballábast egy csapatban sem látott még e Föld. Én persze rohangáltam fel s alá, de a többi fiút jobban lefoglalta az, hogy ha futnának, akkor milyen izmai dolgoznának. Itt a gond, HA futnának…
- Értem, pihenj egy kicsit, ezek szerint húzós este vár ránk!
Kimentem Linda nénihez a konyhába.
- Nem zavarok? – kérdeztem.
- Dehogyis, gyere, ülj csak le! – mondta.
- Milyen napod volt?
- Ne is mondd, kész őrültek háza volt bent. A főnököm ma ok nélkül kiabált mindenkivel, ezért a feszültség jelen volt mindenhol.
- Hát ez nem túl jó. Micsoda nap… Ma reggel én sem éreztem jól magam, de az esténk mesés lesz!
- Így legyen! – helyeselt Linda néni.
- Hánykor indulunk?
- Ben azt mondta, hogy fél 7 előtt igyekszik hazaérni, tehát fél 7-kor indulás, de én 5-kor eldobom Billiet, nekik hamarabb ott kell lenni.
- Rendben, köszönöm. Most felmegyek, ha nem gond.
- Menj csak nyugodtan! – mondta.
Felmentem a lépcsőn, bekopogtam Billiehez. Nem jött válasz, úgyhogy inkább bementem a szobámba, nem akartam zavarni őt. Leültem az ágyamra, elővettem a nyakláncot, amit Lucy és Sarah adott nekem. Nagyon hiányoztak, könnyeim lassan gördültek lefelé az arcomon. Rossz az az érzés, amikor valakivel gyerekkorod óta szinte mindent együtt csinálsz, és most teljesen máshol vagy, tőlük távol, és egyedül hozol meg minden döntést, egyedül éled át a kalandokat, egyedül nézel szembe a kihívásokkal. Nehéz, valóban nehéz. Bárcsak ők is itt lehetnének…
Billie nyitott be az ajtómon.
- Zavarok?
- Nem, gyere csak! – szipogtam majd zsebkendőért nyúltam, hogy felszárítsam a könnyeimet.
- Te… te sírtál? – lepődött meg Billie – Mi a baj?
- Csak egy kicsit honvágyam van. Hiányoznak a barátnőim.
Billie ekkor elmosolyodott. Nem értettem, hogy ezen mit kéne mosolyogni, de nem nagyon törődtem vele.
- Igazából csak elköszönni szerettem volna, én indulok anyával a stadionba. Ott találkozunk! – mondta Billie, majd gyengéden átölelt és kiment a szobámból.
~ * ~
Hazaért Ben bácsi is,és szólt, hogy 10 perc múlva indulunk.
Mit vegyek fel? Az igazat megvallva nem nagyon szeretem a focit, és még ötletem sincs, hogy mit szoktak ilyenkor felvenni.
Végül egy csónaknyakú felsőt és egy farmer rövidgatyát vettem fel, a felsőt lazán lecsúsztattam a vállamon, úgy jobban tetszett.
- Em, indulhatunk? – kiabált fel Ben bácsi.
- Persze! – és már robogtam is le a lépcsőn.
Az egész odafelé tartó út alatt Ben bácsi a mai, hogy szavaival éljek ’ nyálas macskanyúzás ’ zenét minősítette, mert az ő fiatalkorában még volt ’ zene ’ .
~ Nem szóltam bele, nem volt kedvem vitatkozni.
Linda néniék körül már nem volt üres hely, ezért én egy másik szektorban kerestem egy helyet.
Mire teljesen elmélyültem volna a sok emberben egy lágy hang szólt hozzám.
- Üres ez a hely? – kérdezte.
- Igen! – feleltem.
Egy gyönyörű, barna hajú lányt pillantottam meg.
- Szia! Amúgy Effy vagyok, nem akarlak ám zavarni, de téged hogy hívnak?
Effy, szóval így hívják.
- Öö, szia! Emília vagyok, de szólíts csak Emilynek vagy Emnek, az Emíliát utálom.
- Okés Em! Képzeld, ez az első focimeccsem. Te szoktál járni meccsekre? – kérdezte.
- Nem, az a helyzet, hogy nekem is ez az első meccsem, sőt még a focihoz se értek… - nevettem el magam.
Lassan már mindenki elfoglalta a helyét, de Effy még mindig beszélt, beszélt, és beszélt.
Megtudtam, hogy imádja az olasz ételeket, és szeret énekelni!
~ Elbűvölően kedves, gyönyörű, és feltehetőleg tud énekelni? Nem rossz kombináció! ; )
- Te látod azt a srácot? Ott… ott a 10-es mezben, nagyon helyes! – mondta Eff.
Gyorsan keresni kezdtem a „10-es” srác után. Nem találtam, majd hirtelen felnevettem. Azért nem tűnt fel, mert én végig Billiet figyeltem, de rájöttem, hogy pont ő az.
- Igen, ő Billie. – mondtam.
- Te honnan ismered? – nem válaszoltam, csak mosolyogtam – Valami rosszat mondtam? – lepődött meg Effy.
- Van barátod? – kérdeztem.
- Nincs, miért, és hogy jön ez egyáltalán ide? – kérdezte Eff.
- Akkor minden rendben van! – és ezzel annyiban hagytam a dolgot, volt egy kis meglepetésem Effy számára.
Eff kezdett kicsit gyanakvó lenni, hiszen rezdüléstelen arccal néztem a meccsen, de amikor az a bizonyos 10-es lőtt gólt, akkor felkiáltottam, és őrjöngtem.
- Rájöttem valamire. – szólalt végre meg Effy.
- Na, ki vele! – mondtam.
- Neked is bejön az a srác, mi? – és olyan vigyort vágott, mintha a Da Vinci kódot fejtette volna meg.
Én ismét csak nevetni tudtam, majd hozzátettem – Hát nem csúnya, igen, nagyon helyes, de inkább nem mennék bele még egyszer. – mondtam.
- Hogy mit csinálnál?
- Semmit. Helyes, de nem jönnék össze vele.
- Pedig én mit meg nem adnék azért, hogy a barátnője legyek… - ámuldozott Effy.
A meccs végén Billie valami csoda folytán kiszúrt engem, és integetett felém.
- Istenem, láttad ezt Em? Integetett nekem, nekem! Pedig nem is ismer, milyen édes egy srác.
Effy csak mondta, hogy milyen jó lenne, ha ez lenne, és ha az lenne... Lesétáltunk a lépcsőn, és a kapuban szóltam Effynek, hogy adjon nekem 5 percet, és várjon meg.
Az első utam Billiehez vezetett. Gratuláltam neki, ők nyertek, bár az én unokabátyám nélkül nem lennének sehol, tényleg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése