~ A nagy munka

14. rész : )

Először azt se tudtam, hogy hol kezdjem, hiába volt kicsi a szoba, mégis annyira zsúfolt volt, örültem, hogy éppen elfértem az állványok között. Rengeteg dobozt láttam, és mindegyiken vagy 3 ujjnyi por ült. 

A zene motiválására nagy nehezen belekezdtem a munkába, dobozról dobozra haladtam, és már számoltam vissza, hogy hány állvány van még. Majd miután készen voltam a portörléssel, jöhetett a söprés.  Majd moshattam fel, elfáradtam, de nem érdekelt, mert fontos számomra ez az állás. Miután felszáradt a csempe, leültem. Talán 2 percig sem ültem, mert Mr. Lentz azt mondta, hogy ha kész lennék, akkor keressem meg őt. Nem szerettem volna már az első nap csalódást okozni.

Beszálltam a liftbe, egyedül. Nem szeretem a lifteket, kicsik, és mindig olyan érzésem van, hogy leszakad, vagy éppen akkor hibásodik meg, amikor egyedül vagyok benne. 

Minden gond nélkül felértem a földszintre, Mr. Lentz után kutatva. Sehol sem láttam, ezért az információs pultnál kértem segítséget. Egy idős hölgy ült a pult mögött, és meglehetősen fura volt. Végül vagy 5 perc magyarázat után a hölgy kinyöszörögte, hogy Mr. Lentz irodája a II. emeleten van. Egy mű mosolyt lejtettem a néni felé, és a lift felé vettem az irányt. Szerencsém volt, mert egy 20 év körüli lánnyal mentem a liftben.

- Az első napod? – kérdezte a számomra idegen lány.

- Igen, ennyire feltűnő? – néztem rá aggodalmas tekintettel.

- Hát, az látszik, hogy nem éppen vagy rutinos, bizonyára te vagy Emily!

- Igen, ja, hát persze, Mr. Lentz és a hangosbemondó… - csaptam a fejemre.

- Az én nevem Anne, itt dolgozom az egyik stúdióban, a reklámokért vagyok felelős.

Közben megérkeztünk a II. emeletre, – Szia Anne, örülök, hogy megismerhettelek! – majd kiléptem a liftből. Nem kellett sokáig keresgélnem Mr. Lentz irodáját, hiszen a folyosó elején nagy táblák mutatták az utat.

Már éppen kopogtam volna be, amikor egy újabb táblára lettem figyelmes az ajtaján: Tárgyalás folyik, kérem, ne zavarjon, és kint várakozzon. Köszönjük! 

Hát, sebaj, leültem a folyosón egy kényelmesnek látszó fotelbe, és választottam egy újságot a dohányzóasztalról. Csak vártam és vártam, és kezdtem türelmetlen lenni, de szerencsére elterelődtek a gondolataim, így aránylag hamar elszállt az idő.

Mr. Lentz egy óra múlva vörös arccal kinyitotta ajtaját, és egy elégedett arcú öltönyös, aktatáskás úriember sétált ki az ajtón.

- Elnézést, Mr. Lentz! – szóltam.

- Adjon nekem 2 percet kisasszony. – majd becsukta maga mögött az ajtót.

Két perc elteltével valóban beengedett, bár ekkor már korántsem volt vörös az arca.

- Befejeztem a munkát.

- Valóban? Ilyen hamar? Máris megnézem! 

Elindultunk lefelé a lifttel, és nagyon izgultam, hogy mit fog Mr. Lentz szólni. Beléptünk a szobába és Mr. Lentz arcára fagyott a mosoly. Nagyon megijedtem, már szinte remegtem az idegességtől.

- Remek munkát végzett, Emily! – mondta.

- Köszönöm szépen! – mondtam megkönnyebbülten.

- Hát a további feladat ismerős lesz, itt a folyosón a héten végezni kéne az összes szobával. – majd a kezembe nyomott egy hatalmas kulcscsomót.

- Rendben!

- Akkor én most megyek vissza az irodámba, ha bármi gond van, ott megtalálsz! De mennyi az idő?

- 4 óra lesz 5 perc múlva. – feleltem.

- Akkor köszönöm, mára ennyi lett volna a munka! Az öltöző a folyosó végén balra lesz.

- Mindent köszönök Mr. Lentz! 

Majd az öltözőbe siettem, átöltöztem ’ normális ’ ruhába, és felhívtam Linda nénit. Mire leadtam a kulcsokat ő már ott is volt. Kisétáltam a varázslatos kapukon, és búcsút vettem a zene palotájától egy éjjel erejéig.

Linda nénivel hazasétáltunk, aminek kifejezetten örültem, mert így legalább egyedül is haza tudok jutni, vagy éppen bemenni a munkahelyemre. Jót beszélgettünk hazafele, elmeséltem, hogy milyen volt az első napom.

Otthon teáztunk, csak úgy angolosan. Finom volt a tea, de azért maradok a hagyományosnál. Sokat beszélgettünk, és láttam rajta, hogy végre ő is pihen egy picit, jó volt látni, hogy nem csak robotol.

Linda néni és Ben bácsi 3 nap múlva elutaznak, Billievel miénk lesz az egész ház egy hétig.

~ Már látom magam előtt, ahogy egyedül ücsörgök itthon, nyilvánvalóan Billie Effyvel lesz. Bár valahol örültem is neki, ki tudom majd pihenni magamat. Minden jól megy itt kint, hiányzik a család, a barátok, persze, de mégse mennék még haza. Anglia varázslatos hely, magával ragad, és a vacak éghajlat ellenére is remekül érzi magát az ember. 

Effy hívott, hogy menjünk el sétálni. Meglepődtem, mert nem is beszéltem vele az az sms óta. Igent mondtam. A házuk előtt találkoztunk. Sétáltunk felfelé az utcán, épp a házunk előtt sétáltunk el, amikor eszembe jutott, hogy az ágyamon hagytam a mobilomat.

- Effy, egy pillanat, csak bent felejtettem a telefonomat. – és már szaladtam is befelé.

Mire kiértem Effy arcán minden érzelem látható volt. 

- Te miért mentél be ebbe a házba? Billie barátnője vagy? Csak megszántál, és Billiet rávetted, hogy tegyen úgy, mintha szeretne engem, hogy legyen pár jó napom? Kösz, kihagyhattad volna… - majd óriási könnycseppjeid törölve megfordult, és futni kezdett.

El sem tudtam képzelni, hogy miért csinálja ezt, de mire megszólaltattam volna, ő már futott. Utáltam futni, mindig is ki nem állhattam.

- Várj, Effy! Kérlek állj meg, megmagyarázom! – loholtam utána.

Effy megállt, felém fordult – Mégis minek? Még egyszer belém szeretnél rúgni vagy valami új szánjuk meg Effyt terved van? Mert ezekre igazán nincs szükségem, menj haza, vagy ahova akarsz, de hagyj békén!

- Félreérted! Én ott lakom… - mondtam.

- Nagyszerű! Tehát már ott is laksz nála! – szakított félbe.

- Befejezhetném? – kezdtem ideges lenni, ugyanis a semmiért vádolnak.

- Jobb, ha bele se kezdesz, ebből már úgy se mászol ki, vagy van valami, ami változtathatna ezen? – vonta fel a szemöldökeit és fonta össze karjait.

- Igen van. Billie az unokabátyám, rokonok vagyunk. Nyári munka miatt vagyok itt, csak addig náluk lakok. Erről lenne szó, semmi több.

Effy a térdeire ereszkedett, és kezeibe temette az arcát. Eddig sírt, de most zokogott. Nem értettem, hogy mi van vele…

Hosszú percek után felnézett, könnyes tekintetét rám szegezte, és így szólt – Em, ne haragudj rá, én tényleg azt hittem, és nem akartalak megbántani, szörnyen érzem magam…

- Nem számít mit hittél, és érthető, hogy megijedtél. Ne sírj, semmi gond. – lekuporodtam Eff mellé, átöleltem.

- Akkor, neked köszönhetek mindent, azt, hogy most Billie meg én…?

- Szóra sem érdemes.

- Hálás vagyok, és szégyellem magam a történtekért. Szent a béke? – kérdezte reménykedve.

- Hát persze, hogy az! – és felálltam, felhúztam Effyt is.

Meséltem Effynek az állásomról. Arról, hogy ma volt az első napom. Fura volt, azt nem mondanám, hogy élveztem, de nem unatkoztam. Mindenki olyan kedves volt, leszámítva az idős hölgyet az információnál. Annyira közvetlenek voltak, mindenki mosolygott, ez biztató. Ha bementem anya munkahelyére csak citromba harapott embereket láttam, akik többet néztek az órájukra, hogy mikor mehetnek haza, minthogy a munkájukat végeznék. Azt is mondtam, hogy tartok a minősítéstől, bár Mr. Lentz meg volt velem elégedve, de ez lehet, hogy minden csoda csak 3 napig tart, remélem nem lesz így.

Későre járt, hazasétáltunk. London este kivilágítva, meseszép. Másnap belevethetem magam a takarításba, ismét. Nem bánom! Mire hazaértem, Linda néni már pakolászott, és ódákat zengett Párizs magával ragadó hangulatáról. A házassági évfordulójuk megünneplése gyanánt mennek oda, és ugye Párizs a szerelem városa. Kicsit irigy vagyok, Párizs valóban szép hely, de nem szebb, mint London.