~ Segítség!!

6. rész : )

Reggel mire felkeltem már csak Billie volt otthon, Linda néni és Ben bácsi elmentek dolgozni. A konyhaasztalnál Billie bús arccal üldögélt.

Szótlanul ültünk egymással szemben. Befejeztem a reggelimet és indultam föl a lépcsőn. Billie utánam szaladt.

- Em, várj! Beszéljük meg… Kérlek! – mondta könnybe lábadt szemekkel és a kezem után nyúlt.

- Ne! Kérlek ne! Ne… ne most. – kitéptem a kezeimet a kezéből és felrohantam.

Miért kell most ez? Miért velem? Miért most? Úgy éreztem megfulladok. 

- Sikítani tudnék, kiszaladni a világból. Megállna az idő. Milyen jó is lenne… - gondoltam.

~ * ~

Szép idő volt, gondoltam megnézem azt a CD boltot. 

- Addig is kiszellőztetem a fejem, hátha a könnyeim is felszáradnak, mint a tócsák…

~ * ~

Gondolkodás nélkül megvettem a CD-t. Már vagy ötödször hallgattam végig, de még mindig ugyanolyan volt. Fantasztikus. : )        

                                                                                                   

Most leginkább a More Than This és a Taken fogott meg. Illettek a hangulatomhoz.

Beszélnem kéne Sarah-val, de mégsem támadhatom le csak úgy, hogy „ Szia! Smároltam az unokabátyámmal… ” Szükségem lenne a tanácsaira, egy bíztató szavára, egy ölelésére.

Nem tudom, hogy mit kéne csinálnom. Ha Billie-re gondolok, mindig eszembe jut az a csók, amitől még mindig kiráz a hideg.

Lementem a nappaliba. Ott volt Billie is. Egy darabig együtt néztünk a TV-t. Néha rápillantottam, majd hirtelen találkozott a tekintetünk. Ekkor Billie felpattant a kanapéról és felment. Sírni tudtam volna. Kint még mindig csodás idő volt.

Egy cetlit hagytam az asztalon: Elmentem sétálni, este jövök! Emily xx

- London. Egy óriási útvesztő, ha jobban belegondolok. De most egyedül kell lennem, muszáj. – gondoltam.

~ * ~

Sikerült megtalálnom a csendes, kis utcákat. Örültem neki, hisz semmi kedvem nem volt a boldog párokat nézni a nagy parkokban. Végig csak Billie-n járt az eszem. Nem kellett volna megtörténnie, igaz, alig ismerjük egymást, de attól még a ROKONOM! 

~ * ~

Kezdett sötét lenni, elindultam hazafele. Vagyis majdnem. Merről jöttem? Merre kell mennem? A saját gondolataim vezettek idáig, és ötletem se volt, hogy merre kéne menjek. Felhívtam volna Ben bácsit, hogy jöjjön értem, de rájöttem, hogy otthon hagytam a telefonomat, hogy még véletlenül se zavarjon bárki is.

Egyedül vagyok. Egy óriási városban sikerült elvesznem. Mi jöhet még? 

Elindultam a nagy fények felé. Halk lépteket hallottam a hátam mögül. Gyorsabban mentem, a hangok is egyre szaporábbak lettek. Ekkor egy lámpa megvilágította őt. Egy nagy ember árnyékát láttam. Kezdtem pánikolni. Olyan ismerős volt ez a helyzet, mintha már lett volna velem hasonló. Félve hátranéztem, egy nagydarab, nem túl barátságos kinézetű, fekete ruhás férfi jött mögöttem.

Futni kezdtem, nem tudtam, hogy hova futok, de csak annyi érdekelt, hogy meneküljek el onnan. 

Vannak barátaim és a családom hazavár. : Ez a mondat mentett meg attól, hogy ott helyben ne essek össze, és tálcán kínáljam fel magam egy idegennek. 

Már alig bírtam, de azért futottam tovább… ekkor elestem egy kőben, és éreztem, hogy itt lesz vége mindennek.

Billie, bárcsak itt lenne velem, megvédene…

Hallottam, ahogy közelednek az idegen lépései. A lábam vérzett, fájt is, elég nagyot csúsztam a betonon.

- Nem, itt nem adhatom fel! – majd nagy nehezen felálltam a földről.

Ekkor megpillantottam a kis fagyizót, ahol Billie-vel voltunk. Már megint ő. De ez most nem érdekes, csak menjek már el a fagyizóig, onnan már nagyjából tudom az utat.

A jobb lábamat alig bírtam megemelni, de már szinte éreztem az idegen leheletét magamon. Bele se merek gondolni, hogy mit művelhet velem az, aki már legalább 30 perce megállás nélkül üldöz.

Ne… ugyanez volt velem álmomban, amikor először aludtam itt. Most már tudom, hogy honnan volt ismerős ez a helyzet.

Bicegtem a fagyizó felé, még mindig mögöttem volt…

Mit akar tőlem? Egyre közelebb és közelebb volt…

Már csak 100 méter, és onnan már tudom, hogy minden jó lesz… - nyugtatgattam magamat.