~Emily hol voltál ilyen sokáig?

7. rész : )

Azt hittem, hogy az a 100 méter lesz életem leghosszabb szakasza. Sötét volt, csak pár lámpa világított az úton. Nem tudom mennyi volt az idő, de nagyon fáztam. Hideg volt, és még a szél sem kímélt meg engem.

- A fagyizónál balra – motyogtam magamnak.

Miután befordultam, már magabiztosan bicegtem az úton hazafelé. Ekkor egy hatalmas puffanást és egy fékcsikorgást hallottam a hátam mögül. Megfordultam. A nagy fekete alak az út közepén feküdt. 

- Oda kéne mennem, segítenem kéne, de nem tetszem. Most! Most kell elmennem. 

Összeszedtem minden erőmet és futottam, ahogy csak bírtam. Kutyák ugatása kísért haza az úton, már majd’ kiköptem a tüdőmet mire megláttam Linda néniék házát. 

Égett a villany a nappaliban, de inkább nem akartam csengetni, hátha már valaki alszik. Beletúrtam a zsebembe, majd a másikba. Nincs meg. Idáig is elég ideges voltam, de ez még tett rá egy lapáttal. Hol lehet?  Lehet, hogy kiesett futás közben…

Ezért kénytelen voltam csengetni. Ben bácsi nyitott ajtót.

- Hát ez marha rossz tréfa volt. Ismered az órát? Fél 3 van, az nálunk már rég nem este. Lehet, hogy nálatok ez másképp megy, de nálunk ez nem így működik, legalább a telefonod nálad lehetett volna…

Linda néni kisírt szemekkel jött felém.

- Hol voltál? Nagyon aggódtunk ám érted, azt hittük már haza se jössz… - mondta.

Feleletképpen csak megöleltem, szorítottam őt, majd felszisszentem, ahogy hozzáért a horzsolásoktól teli kezem, de ekkor még jobban odaszorítottam magamhoz. Érezni akartam, hogy biztonságban vagyok.

 Ben bácsi és Billie felmentek az emeletre. Elengedtem Linda nénit és leültem a kanapéra. 

- A büntetésedről majd holnap… - ekkor meglátta a vérző lábamat és máris mellém ült.  – Em! Bajod esett? BÁNTOTTAK? – kérdezte ijedten.

A könnyeimet nyeldesve mindenről beszámoltam Linda néninek mindenről.

-  Az, hogy velem mi történt, az nem lényeges, de van még valami… - mondtam.

- Mi? Még mi? – kérdezte Linda néni aggodalmas tekintettel.

- Elvesztettem a lakáskulcsomat, valószínűleg futás közben eshetett ki a zsebemből.

- És ez lenne a nagy baj? : O Az a fő, hogy neked nem esett nagyobb bajod, ne butáskodj már! – majd finoman magához ölelt.

- Bűntudatom van… – suttogtam. 

- És ugyan miért?

- Nem mentem oda segíteni, lehet, hogy baja esett annak az embernek. – mondtam.

- Em, ez nem lesz szép, amit mondani fogok, de az a gazember meg is érdemelte. És a menekülés alatt elvesztetted az időérzékedet, az a szemétláda több mint 3 órán keresztül követett, üldözött téged. Iszonyatosan nagy szerencséd volt, bele se merek gondolni, hogy mi lett volna, ha nincs az az autó… De most inkább pihenj le egy kicsit, hidd el jót fog tenni.

Igaza volt Linda néninek, és remegő lábakkal felvonszoltam magam a lépcsőn. Billie ott állt az ajtóm előtt.

- Hát ez gyönyörű bemutatkozás volt, azt hiszem félreisme... – mondta gúnyosan Billie.

- Ne, ne is folytasd. Nincs szükségem a megalázásodra, és azt hiszem, nem tudod, hogy mi történt. – vágtam bele a szavába.

- Mit ne lehetne ezen tudni? Eljössz, szórakozol, csak éppen senki sem tudja, hogy merre vagy…

- Én pedig úgy gondolom, hogy én ismertelek félre téged. És most örülnék, – sírni kezdem és elcsuklott a hangom - örülnék, ha beengednél a szobámba… - feleltem.

Billie megrántotta a vállát, majd félreállt. A szoba ajtaja úgy becsapódott mögöttem, hogy azt hittem, hogy kiesik a helyéről. Pedig nem az volt a szándékom, de a düh, ami bennem volt ezt tette…

Leültem az ágyra, még mindig remegtem. Remegtem és sírtam, nem tudtam felfogni, hogy ez velem történt meg. Mit akart az az ember tőlem? Billie miért ilyen velem, ha azt sem tudja, hogy mi történt? Rengeteg kérdés villant át a fejemben. Persze választ egyikre se kaptam. Billie-ben nagyot csalódtam, remélem nem gondolta komolyan amiket mondott… De úgy igazából haragudni nem tudok rá, túlságosan szeretem…

De leginkább az érdekelt, hogy ki vezette a kocsit, hisz ő mentett meg. Akárki is volt, az az én hősöm marad. Örökké.

Kint hallottam, ahogy Linda néni Billie-vel kiabál, majd Ben bácsi zsörtölődéseinek egy részét is hallottam, majd elaludtam.

~ * ~

Reggel halk kopogásra keltem, a nap már bevilágította az egész szobát.

- Jaj, ne haragudj, nem szerettelek volna felébreszteni. – mondta Billie.

- Hát már sikerült. Mit szeretnél? Mert nincs túl sok kedvem veled beszélgetni, a ma hajnali beszélgetésünk éppen elég volt, azt hiszem… - feleltem morcosan.

Majd sikerült kinyitnom a szemem, és láttam, hogy Billie kezében egy tálca van, rajta feltehetőleg pedig a reggelim.

- Ööö... Ezt neked hoztam. – mondta Billie meglepetten.

- Meglep, hogy ilyen vagyok, mi? Hát képzeld, én is tudok ilyen lenni, de ez nem azt jelent, hogy szeretnék is.

- Figyelj Em! Anyu mindent elmondott, és nagyon rosszul érzem magam a hajnali dolog miatt. Letámadtalak, úgy hogy nem tudtam lényegében semmit. Kérlek, bocsáss meg, tényleg megbántam.

- Hát, kösz hogy elmondtad. És rendes tőled, hogy csináltál nekem reggelit.

Billie elképedve, bús arccal állt az ágyam mellett néhány másodpercig, letette a tálcát, majd megfordult és indult kifelé.

- Naa! Gyere már ide, ezer szerencséd, hogy nem tudok rád haragudni! – kiáltottam Billie-nek.

Billie megfordult, szemei felcsillantak, mosolygott, és szinte egy szempillantás alatt mellettem feküdt. Nem is tudom, mikor mosolygott rám Billie utoljára. Most átölelt, és ennyit mondott – Köszönöm! – 

- Hát ezek szerint mégis beszélünk egymással, és itt az ideje, hogy megbeszéljük azt a dolgot… - mondtam.

Kínos csend uralta a szobát egy kis ideig.

-  Az a helyzet, hogy te nagyon helyes srác vagy, de egyben az unokabátyám is. És szerintem elkapkodtuk az egészet.

- Hát ezt én is így látom. Szeretlek, de nem igazából tudom, hogy hogyan. Ezt olyan más, nem úgy, mint a volt barátnőmet és nem is úgy, mint anyáékat. Ez, ez egy különleges szeretet. És ha nem bánod, akkor vehetnék meg sem történtnek az ügyet… 

- Én benne vagyok! ; ) – majd egy nagy puszit nyomtam Billie arcára. 

Látszott, hogy ő is lezárta magában ezt az ügyet, hiszen most nem pirult el. 

~ * ~

Linda néni szabadságot vett ki a mai napra, miattam.

- Igazán nem kell, hogy itthon maradj. Elleszek, ne aggódj! – mondtam.

- Emily! Úgy gondolom, hogy ez a minimum, hogy ma veled legyek. És elvinnélek egy doktorhoz is, nem árt, ha megnézik a lábadon azt a sebet, elég csúnyán néz ki.

Doktor. Úgy éreztem, hogy a szívem megállt egy kicsit. Otthon se szívesen megyek a dokihoz, de itt még nem is ismerem.

- Muszáj? – kérdeztem a számat harapva.

- Csak nem félsz? – lepődött meg Linda néni.

- Nem, nem így mondanám. Egyszerűen csak bizalmatlan vagyok az idegen orvosokkal szemben.

- Ááá. Aggodalomra semmit ok. Dr. Tess a legkedvesebb orvos, akit valaha láttam.

- Hát, így legyen! – mondtam kissé bátortalanul.

~ * ~

A doki tényleg nem volt vészes, és szerencsére a sebem is hamar helyre fog jönni. Bár Dr. Tess azt mondta, hogy nem sok hiányzott ahhoz, hogy össze kelljen varrni.

Linda néni nagyon a kedvemben akart járni, hisz Nando’s-ban ebédeltünk, és utána kaptam egy finom kávét a Starbucks-ban. 

Billie-vel olyanok vagyunk, mint régen. Régen. Fura ezt mondani, hiszen nem rég jöttem… 

Amint beléptünk a házba, isteni finom illatok vártak minket.

- Na, hogy van a mi kis betegünk? – kérdezte Ben bácsi.

- Köszönöm, már egész jól. : )

Ben bácsi csak úgy ragyogott, nem értettem miért. Sose láttam még ilyen vidámnak…

- Emily! – kiáltott.

- Igen?

- Vacsora után szeretnék veled beszélni, fontos lenne. – mondta titokzatosan.

Mi lehet ilyen fontos? Még mindig a tegnapi dolog? Vagy valami egészen más?

Felhívtam Sarah-t . Elmondtam neki mindent. Billie-t, a tegnapit… Billie miatt nagyon kiakadt, de miután elmagyaráztam neki, hogy semmi sincs köztünk, utána sikerült lehiggadnia. Aztán szintén felhúzta magát, és közölte, hogy reméli, hogy nem találják meg a ’nagy fekete alakot’ , mert az ő szemében már halott az az ember. Azt is mondta, hogy vele minden rendben, és hogy nemsokára indulnak nyaralni. De nem akarta elárulni, hogy hova, mert majd képeslapot szeretne küldeni nekem onnan. Ez olyan tipikus Sarah. De én így szeretem őt. : ))

A kíváncsiság már majdnem kikészített. Először Ben bácsi, majd most Sarah.

- Em! Jöhetsz enni – hallottam Billie hangját.

Csak úgy robogtam le a lépcsőn. Érdekelt, hogy milyen jó szakács Billie, na és persze Ben bácsi ’nagy titka’ is…

Leültünk az asztalhoz, majd a kínos csendet megtörve szólaltam meg.

- Ez mennyei. Gratulálok Billie!

Vacsora után segítettem Linda néninek, majd Ben bácsi félrehívott a nappaliba.

- Em, elég fontos dologról kéne beszélnünk… - a szeme még most is ragyogott, nem értettem, hogy miért – tudom, hogy nem a legjobb, de ha lehet, még a héten kéne választ adnod rá. Szóval térjünk a tárgyra! …