2012. szeptember 17., hétfő

~ A nagy munka


14. rész : )


Először azt se tudtam, hogy hol kezdjem, hiába volt kicsi a szoba, mégis annyira zsúfolt volt, örültem, hogy éppen elfértem az állványok között. Rengeteg dobozt láttam, és mindegyiken vagy 3 ujjnyi por ült. 

A zene motiválására nagy nehezen belekezdtem a munkába, dobozról dobozra haladtam, és már számoltam vissza, hogy hány állvány van még. Majd miután készen voltam a portörléssel, jöhetett a söprés.  Majd moshattam fel, elfáradtam, de nem érdekelt, mert fontos számomra ez az állás. Miután felszáradt a csempe, leültem. Talán 2 percig sem ültem, mert Mr. Lentz azt mondta, hogy ha kész lennék, akkor keressem meg őt. Nem szerettem volna már az első nap csalódást okozni.

Beszálltam a liftbe, egyedül. Nem szeretem a lifteket, kicsik, és mindig olyan érzésem van, hogy leszakad, vagy éppen akkor hibásodik meg, amikor egyedül vagyok benne. 

Minden gond nélkül felértem a földszintre, Mr. Lentz után kutatva. Sehol sem láttam, ezért az információs pultnál kértem segítséget. Egy idős hölgy ült a pult mögött, és meglehetősen fura volt. Végül vagy 5 perc magyarázat után a hölgy kinyöszörögte, hogy Mr. Lentz irodája a II. emeleten van. Egy mű mosolyt lejtettem a néni felé, és a lift felé vettem az irányt. Szerencsém volt, mert egy 20 év körüli lánnyal mentem a liftben.

- Az első napod? – kérdezte a számomra idegen lány.

- Igen, ennyire feltűnő? – néztem rá aggodalmas tekintettel.

- Hát, az látszik, hogy nem éppen vagy rutinos, bizonyára te vagy Emily!

- Igen, ja, hát persze, Mr. Lentz és a hangosbemondó… - csaptam a fejemre.

- Az én nevem Anne, itt dolgozom az egyik stúdióban, a reklámokért vagyok felelős.

Közben megérkeztünk a II. emeletre, – Szia Anne, örülök, hogy megismerhettelek! – majd kiléptem a liftből. Nem kellett sokáig keresgélnem Mr. Lentz irodáját, hiszen a folyosó elején nagy táblák mutatták az utat.
Már éppen kopogtam volna be, amikor egy újabb táblára lettem figyelmes az ajtaján: Tárgyalás folyik, kérem, ne zavarjon, és kint várakozzon. Köszönjük! 

Hát, sebaj, leültem a folyosón egy kényelmesnek látszó fotelbe, és választottam egy újságot a dohányzóasztalról. Csak vártam és vártam, és kezdtem türelmetlen lenni, de szerencsére elterelődtek a gondolataim, így aránylag hamar elszállt az idő.

Mr. Lentz egy óra múlva vörös arccal kinyitotta ajtaját, és egy elégedett arcú öltönyös, aktatáskás úriember sétált ki az ajtón.
- Elnézést, Mr. Lentz! – szóltam.

- Adjon nekem 2 percet kisasszony. – majd becsukta maga mögött az ajtót.

Két perc elteltével valóban beengedett, bár ekkor már korántsem volt vörös az arca.
- Befejeztem a munkát.

- Valóban? Ilyen hamar? Máris megnézem! 

Elindultunk lefelé a lifttel, és nagyon izgultam, hogy mit fog Mr. Lentz szólni. Beléptünk a szobába és Mr. Lentz arcára fagyott a mosoly. Nagyon megijedtem, már szinte remegtem az idegességtől.

- Remek munkát végzett, Emily! – mondta.

- Köszönöm szépen! – mondtam megkönnyebbülten.

- Hát a további feladat ismerős lesz, itt a folyosón a héten végezni kéne az összes szobával. – majd a kezembe nyomott egy hatalmas kulcscsomót.

- Rendben!

- Akkor én most megyek vissza az irodámba, ha bármi gond van, ott megtalálsz! De mennyi az idő?

- 4 óra lesz 5 perc múlva. – feleltem.

- Akkor köszönöm, mára ennyi lett volna a munka! Az öltöző a folyosó végén balra lesz.

- Mindent köszönök Mr. Lentz! 

Majd az öltözőbe siettem, átöltöztem ’ normális ’ ruhába, és felhívtam Linda nénit. Mire leadtam a kulcsokat ő már ott is volt. Kisétáltam a varázslatos kapukon, és búcsút vettem a zene palotájától egy éjjel erejéig.
Linda nénivel hazasétáltunk, aminek kifejezetten örültem, mert így legalább egyedül is haza tudok jutni, vagy éppen bemenni a munkahelyemre. Jót beszélgettünk hazafele, elmeséltem, hogy milyen volt az első napom.

Otthon teáztunk, csak úgy angolosan. Finom volt a tea, de azért maradok a hagyományosnál. Sokat beszélgettünk, és láttam rajta, hogy végre ő is pihen egy picit, jó volt látni, hogy nem csak robotol.
Linda néni és Ben bácsi 3 nap múlva elutaznak, Billievel miénk lesz az egész ház egy hétig.

~ Már látom magam előtt, ahogy egyedül ücsörgök itthon, nyilvánvalóan Billie Effyvel lesz. Bár valahol örültem is neki, ki tudom majd pihenni magamat. Minden jól megy itt kint, hiányzik a család, a barátok, persze, de mégse mennék még haza. Anglia varázslatos hely, magával ragad, és a vacak éghajlat ellenére is remekül érzi magát az ember. 

Effy hívott, hogy menjünk el sétálni. Meglepődtem, mert nem is beszéltem vele az az sms óta. Igent mondtam. A házuk előtt találkoztunk. Sétáltunk felfelé az utcán, épp a házunk előtt sétáltunk el, amikor eszembe jutott, hogy az ágyamon hagytam a mobilomat.

- Effy, egy pillanat, csak bent felejtettem a telefonomat. – és már szaladtam is befelé.

Mire kiértem Effy arcán minden érzelem látható volt. 

- Te miért mentél be ebbe a házba? Billie barátnője vagy? Csak megszántál, és Billiet rávetted, hogy tegyen úgy, mintha szeretne engem, hogy legyen pár jó napom? Kösz, kihagyhattad volna… - majd óriási könnycseppjeid törölve megfordult, és futni kezdett.

El sem tudtam képzelni, hogy miért csinálja ezt, de mire megszólaltattam volna, ő már futott. Utáltam futni, mindig is ki nem állhattam.

- Várj, Effy! Kérlek állj meg, megmagyarázom! – loholtam utána.

Effy megállt, felém fordult – Mégis minek? Még egyszer belém szeretnél rúgni vagy valami új szánjuk meg Effyt terved van? Mert ezekre igazán nincs szükségem, menj haza, vagy ahova akarsz, de hagyj békén!

- Félreérted! Én ott lakom… - mondtam.

- Nagyszerű! Tehát már ott is laksz nála! – szakított félbe.

- Befejezhetném? – kezdtem ideges lenni, ugyanis a semmiért vádolnak.

- Jobb, ha bele se kezdesz, ebből már úgy se mászol ki, vagy van valami, ami változtathatna ezen? – vonta fel a szemöldökeit és fonta össze karjait.

- Igen van. Billie az unokabátyám, rokonok vagyunk. Nyári munka miatt vagyok itt, csak addig náluk lakok. Erről lenne szó, semmi több.

Effy a térdeire ereszkedett, és kezeibe temette az arcát. Eddig sírt, de most zokogott. Nem értettem, hogy mi van vele…

Hosszú percek után felnézett, könnyes tekintetét rám szegezte, és így szólt – Em, ne haragudj rá, én tényleg azt hittem, és nem akartalak megbántani, szörnyen érzem magam…

- Nem számít mit hittél, és érthető, hogy megijedtél. Ne sírj, semmi gond. – lekuporodtam Eff mellé, átöleltem.

- Akkor, neked köszönhetek mindent, azt, hogy most Billie meg én…?

- Szóra sem érdemes.

- Hálás vagyok, és szégyellem magam a történtekért. Szent a béke? – kérdezte reménykedve.

- Hát persze, hogy az! – és felálltam, felhúztam Effyt is.

Meséltem Effynek az állásomról. Arról, hogy ma volt az első napom. Fura volt, azt nem mondanám, hogy élveztem, de nem unatkoztam. Mindenki olyan kedves volt, leszámítva az idős hölgyet az információnál. Annyira közvetlenek voltak, mindenki mosolygott, ez biztató. Ha bementem anya munkahelyére csak citromba harapott embereket láttam, akik többet néztek az órájukra, hogy mikor mehetnek haza, minthogy a munkájukat végeznék. Azt is mondtam, hogy tartok a minősítéstől, bár Mr. Lentz meg volt velem elégedve, de ez lehet, hogy minden csoda csak 3 napig tart, remélem nem lesz így.

Későre járt, hazasétáltunk. London este kivilágítva, meseszép. Másnap belevethetem magam a takarításba, ismét. Nem bánom! Mire hazaértem, Linda néni már pakolászott, és ódákat zengett Párizs magával ragadó hangulatáról. A házassági évfordulójuk megünneplése gyanánt mennek oda, és ugye Párizs a szerelem városa. Kicsit irigy vagyok, Párizs valóban szép hely, de nem szebb, mint London.

2012. szeptember 16., vasárnap

~Az első nap..


13. rész : )


Rengeteget gondolkodtam azon, hogy mi lenne helyes, jó, nekem megfelelő, tökéletes. Rájöttem, hogy a tökéleteset kereshetem, de olyat nem fogok találni, főleg nem 16 évesen. Amennyi pénzt ajánlanak az bőven felülmúlta azt az összeget, amiben reménykedtem.

Lementem a lépcsőn, megkerestem Ben bácsit, leültünk az asztalhoz.
- Ben bácsi, nagyon sokat törtem a fejemet, de azt hiszem, elvállalom a munkát! 

- Hát ez nagyszerű, annyira nem könnyű meló, de ha rendesen dolgozol, akkor előléptetés és több fizetés ugyanúgy érvényes. – avatott be a részletekbe.

- Jól hangzik!

- Kösz, hogy szóltál! Máris intézkedek.

Negyed óra sem telt el, de Ben bácsi már szólt is, hogy enyém a munka és hogy én ne vigyek semmit, munkaruhát és minden egyéb dolgot ők adnak.

Ez első hallásra furán hangzott, de aztán rájöttem, hogy nem otthon vagyok, náluk ez természetes.

Tűkön ültem a hétvégén, alig bírtam lenyugtatni. Valóban gyerekes lehettem, hiszen a 2 nap alatt vagy 5x kitakarítottam az egész házat. Beszéltem anyáékkal is, azt hitték, hogy beteg vagyok, majd elmagyaráztam, hogy nincs semmi bajom, és akkor mondták, hogy tartsam meg ezt a jó szokásomat otthonra is, mert ott is nyugodtan takaríthatok, ha unatkoznék.

Billiet alig láttam a hétvégén, állandóan Effynél, vagy éppen edzésen volt. Jó látni, hogy szerelmes, mert olyan boldogan jön haza, és látszik rajta, hogy a felhők felett jár 30 centivel. : D

Vasárnap volt, nem bírtam magammal, elmentem a legújabb edzőterembe egy fitness órára. Nagyon jó volt, leküzdöttem a bennem felgyülemlő stresszt, és kalóriát is égettem, és még jól is éreztem magam. Elhatároztam, hogy minden héten le fogok járni edzeni, nagyon jólesett. 

Mire hazaértem már kész volt a vacsora, valahogy nem voltam éhes.
- Szia Em! Gyere, pont most készültünk vacsorázni, a kedvencedet főztem!

~ Nem akartam Linda nénit megbántani, ezért nagy nehezen lenyomtam a falatokat a torkomon.

Majd vettem egy forró fürdőt, és tudtam, hogy korán kell lefeküdnöm, hiszem másnap már számomra nincs nyári szünet, vár a munka. De nem bántam, erre vártam évek óta.

Billie várt a szobámban, az ágyam szélén ült.
- Szia, remélem nem zavarok! – mondta.

~ Szerencsém volt, hogy a fürdőben meggondoltam magam és nem egy szál törölközőben jöttem be a szobámba, hanem lustaságom ellenére már a fürdőben felvettem a pólómat és a shortomat.

- Nem, te sose.

- Csak azért jöttem be, hogy sok sikert kívánjak holnapra! Tudom, alig láttál a hétvégén, ne haragudj rám.

Nem is engedtem, hogy befejezze a mondanivalóját, miért ne lehetne a barátnőjével?! Néha úgy érzem, mintha nem csak az unokabátyám lenne, és állandóan védeni akarna, vigyázni rám.

- Billie, ne hülyéskedj! Majd ha nekem is lesz barátom, akkor te se látsz engem itthon sokat! ; )

Kaptam még pár tanácsot, aztán Billie magamra hagyott. Aludni szerettem volna, de a fránya kis pillangók ott motoszkáltak a hasamban.

~ Mindig ez van, új hely, új dolog, vizsga, bármi ilyesmi, ilyenkor sosem tudok aludni. De rájöttem, hogy másnap nem akkor kelek, amikor kedvem tartja, és nem akkor alszok vissza, amikor szeretnék, ezért megpróbáltam elaludni.

Hétfő reggel, 6:30   :

Csörgött az órám.
~ Mi? Nem! Ez kizárt, az előbb feküdtem le.

Álmos szemekkel kiosontam a fürdőbe, megmosakodtam, ekkor már kezdtem tisztábban látni. Rózsaszín papucsomban lecsoszogtam a konyhába. Valaki ült az asztalnál, kissé megtorpantam.

- Gyere, ülj ide mellém.

~ Á, ez csak Ben bácsi.

Odavánszorogtam, majd lehuppantam a hozzám legközelebb eső székre.
Ben bácsi egy csésze tejeskávét nyújtott felém. – Ez majd segít, én se lennék kávé nélkül ilyen éber! – mondta, majd nagyot kortyoltam a kávéból.

- 7:15-kor legyél itt, tudod, fél 8-tól munkába állsz! : )

- Persze, itt leszek! 

Felmentem a szobámba, kinyitottam a szekrényemet, és kivettem azt, ami legfelül volt. Elvégeztem a maradék reggeli teendőmet, majd lementem a konyhába.

- Készen állsz? – kérdezte Ben bácsi.

- Azt hiszem, hogy igen!

- Akkor mehetünk.

Az út alatt folyton olyan érzésem volt, hogy jártam már ott valamikor. Egész hamar megérkeztünk, kiszálltunk a kocsiból, megláttam az ismerős nagy lila betűket, majd elhessegettem a gondolatot…

Ben bácsi elindult a varázslatos kapuk irányába.
- Ugye nem gondoltad meg magad? – nézett rám.

- Én ott fogok dolgozni? – mutattam a The Hits Radio épületére.

- Igen, miért Billie ezt sem említette?

- Nem, valószínűleg ez is kiment a fejéből.

- Most akkor mehetünk, vagy hiába hoztalak el ide?

- Ben bácsi, ez a kedvenc rádióm székháza… - a mondatot nem tudtam befejezni, mert óriási sikításban és ugrálásban törtem ki.

- Ezek szerint örülsz neki, csak szedd össze magad, valahogy át is kéne lépnünk a küszöböt.

- Persze. – vettem néhány mély levegőt, és el is feledkeztem arról, hogy takarító leszek.

Beléptünk, és minden olyan üresnek tűnt, amikor először voltam itt, akkor jóformán semmit sem láttam a tömegtől.
Egy irodába mentünk be, ahol elintéztük a papírmunkákat, hát, hogy őszinte legyek nem kevés lapot kellett kitölteni.
Utána Ben bácsi bemutatott a főnökömnek, aki az ő legjobb barátja.

- Szerbusz, Mr. Lentz vagyok! Ne légy úgy megszeppenve, nem eszek tinédzsereket.

- Jó napot kívánok Mr. Lentz! Engem Emília Stannek hívnak. – makogtam.

- Rendben Emília, ugye így írjuk a nevedet a névtáblára? – kérdezte Mr. Lentz.

- Ha lehetne egy kérésem, az Emilyt sokkal jobban szeretem.

- Szóval akkor Emilyt írunk. Egyébként meg tudlak érteni, az én nevem is Daniel, és azt nem szeretem, minden barátom Dannek hív.

- Ezt örömmel hallom, köszönöm, hogy megért.

- Látod Emily, már most van egy közös dolog bennünk.

Mr. Lentz nagyon kedvesnek és barátságosnak tűnt.

- Azt hiszem, én most megyek, sziasztok! – köszönt el Ben bácsi.

- Szerbusz! – mondta Mr. Lentz.

- Szia, köszönök mindent! – majd megöleltem.

- Mikor végeztél, csak csörgesd meg Lindát, szeretne eljönni érted! – mondta Ben bácsi.

- Rendben!

- Dan, még egyszer kösz mindent! – pillantott vissza Ben bácsi, majd kilépett az ajtón.

Mr. Lentzel lementünk a -1 szintre a lifttel. Egy raktárhelységbe vezetett. Elmagyarázta, hogy mindegy, hogy ki milyen beosztásban van, heti minősítést kap, és ha nem megfelelő az értékelés a vezetőség számára, akkor kénytelenek más embert keresni.

Egy kis szobára mutatott. – Kezdésnek ez neked tökéletes lesz! Söprés, porolgatás, felmosás. Ha végeztél, akkor keress meg engem! – mondta óriási mosollyal, majd a takarítószerek felé mutatott.
Beléptem a szobába, ami valóban pici volt, de mégis tele volt állványokkal, amiken nagy, barna, poros dobozok álltak. Hát nem éppen így képzeltem el ezt a helyet, ekkor hirtelen recsegni kezdett valami. Nem tudtam, hogy mi az. Kimentem a folyosóra, és észleltem, hogy a hangszóró az. Mr. Lentz hangjára lettem figyelmes.

- A mai napon egy új dolgozót köszönthetünk, ő az új takarítónőnk, Emily. Remélem, jól érzi majd itt magát, kérlek, hogy erről ti is gondoskodjatok. Mr. Lentz voltam, szép napot, most pedig a megszokott ’élő közvetítést ’ hallhatjátok Anglia leghallgatottabb rádiójából. 

~ Csak álltam és bámultam, nem is ismerem a többieket, de ők már engem igen. 

Majd miután a zene elterelte a gondolataimat, koncentrálhattam a munkámra.
Alaposnak kell lennem, nem szabad elszúrnom, és Mr. Lentz szavai csengettek a fülemben a minősítésről…

~ Takarítáááás???? o.O


12. rész : )


Effy hirtelen megszorította a kezemet. Lágy, puha ujjai erősen kapaszkodtak belém, majd teste is hozzám simult. Átkaroltam őt, de keze még mindig a kezemben volt. Dobogó szíve szinte a torkában volt, majd’ kiugrott a helyéről.

Kéz a kézben sétáltunk ki a vidámparkból, Effy még mindig remegett. Magamhoz húztam és megöleltem.

- Nyugodj meg, nincsen semmi baj! – mondtam.

- Köszönöm, hogy vigasztalsz. – majd egy puszit nyomott az arcomra. Még közelebb simultunk egymáshoz, csak úgy izzott közöttünk a levegő. Átfonta karjait a nyakam körül, ajkaink lassan összeértek, majd köszönetképpen forró csókkal jutalmazott. 

~ * ~

Halk sutyorgásra ébredtem, kinyitottam a szemeimet és Billie állt fölöttem. – Hát te meg mit csinálsz? – kérdeztem.

- Csak bejöttem megköszönni, hogy megismerhettem Effyt. – mondta Billie.

- Hát, öö, izé, nincsmit. – mondtam álmosan, majd kipattantak a szemeim, és kérleltem Billiet, hogy mesélje el, milyen volt, merre jártak, mit csináltak.

Billie szépen, lassan mindenbe beavatott, részletesen elmesélt mindent. Édesen csilingelő hangjára ismét elálmosodtam, már szinte el is aludtam az ölében, de egy furcsa szó megütötte a fülemet.

- Tessék? – kérdeztem vissza, hogy megbizonyosodjak róla, jól hallottam-e.

- Istenien csókolt. – mondta Billie újra.

~ Ezek szerint jól hallottam.

- Ejha, te aztán tudsz valamit!

Billie csak mosolygott, majd óvatosan felállt az ágyamról, egy halk ’ Jó Éjt-et ’ suttogott a fülembe, és már csukódtak is le a szemeim.

~ * ~

Reggel óriási csörömpölésre keltem, nem tudtam mi az. Kikeltem az ágyamból, és követtem a hangot, ami a konyha felől jöhetett.

Mire leértem megláttam Billiet, egy kötény volt rajta, meg kell, hogy jegyezzem, nagyon mókásan nézett ki.

- Hát te meg mi a fészkes fenét csinálsz itt? – kérdeztem felháborodottan.

- Gondoltam megleplek egy…

- Hát sikerült meglepned, álmaim hercegeivel álmodok, majd óriási zajra kelek. – mondtam mérgesen.

- Jajj, de haragudjon, kedves Csipkerózsika, hogy meg mertem zavarni kegyed álmát…! – gúnyolódott Billie.

- Ennyire fűt a szerelem, hogy még piszkálódni is visszatért a kedved?

- Vicces, vicces. Majd ez felvidít! – és az orrom elé nyomott egy nagy tálcányi nutellával töltött epret.

- Káprázik a szemem, vagy ez valóban eper és nutella? – csodálkoztam.

- Jól látod, amit látsz! ; )

- És most fel akarsz engem hizlalni?

- Hát nem ártana neked néhány kiló, még a végén elfúj a szél! De valójában ez egy ajándék akart lenni, Effy miatt.

- De aranyos vagy, pedig Effyt valóban a szél sodorta hozzám, ez szimplán a véletlen műve, te pedig egyszerűen szerencsés vagy, bár meg kell hagyjam, Effy is az, hogy egy ilyen srácot fogott ki, mint te! 

- És egyébként mit szólsz az álláshoz? – érdeklődött Billie.

- Még nem tudok róla semmit.

- De ha elvállalod, akkor már hétfőn munkába is állhatsz.

~ Furcsa volt, hogy Billie így beszél, mert én az égvilágon semmit nem tudtam arról, hogy hol, mikor és mit fogok csinálni.

- Elvállalom? – kérdeztem.

- Hát nem éppen tűnsz egy rendmániás csajnak, aki folyton takarít…

- Micsoda? – most már végképp összezavarodtam, és nem értettem, hogy miről van szó. Lemaradtam valamiről, vagy mit történt?!

- Hát tudod, hogy takarítanod kell…

- TAKARÍTANOM?  - meresztettem a szemeimet.

- Igen, miért eddig nem tudtad? – nézett rám meglepettem Billie.

- Hát nem.

- Ja, akkor bocsi. Apu mondta a meccs után, hogy adjam át az üzenetet, ezek szerint kiment a fejemből.

Nagyot nyeltem, és nem sok hiányzott ahhoz, hogy kiabáljak. Mi az, hogy kiment a fejéből? Hogyan felejthetett el egy ilyen fontos üzenetet?

~ Azonnal fel kell mennem.

- Ezek szerint igen.

- De ugye azt tudod…

- Billie, nem tudok semmit, mondj el mindent! – emeltem fel a hangom.

- Nagyon jól megfizetik, és nem lennél rossz helyen.

- Most felmegyek, át kell gondoljam ezt az egészet…

- Rendben, de délutánra kéne a válasz, különben másé az állás, hiába ismeri apa a főnököt, sokan takarítanának ennyi pénzért, szóval fontold meg! – tanácsolta Billie.

Felrobogtam a lépcsőn, becsuktam magam mögött az szobaajtót, és lehuppantam az ágyamra. Nem éppen így képzeltem el a nyaramat. Kijöhettem Angliába, találtak nekem munkát. Eddig remek, de milyen munkát?! Takaríthatom majd más szemetét, utántölthetem a szappant, és felmoshatom a kiöntött üdítőt. Nem éppen a legnagyszerűbben hangzik.

Sarah véleménye fontos számomra, szóval felhívtam. Szerinte, ha megfizetik, akkor ne is gondolkodjak rajta. Sarah Anglia mániás, szóval ő azt mondta, hogy ha a helyemben lenne, akkor ő vígan lenne angliai takarítónő. 

Anyáékkal is beszéltem, apa csak nevetett, azzal érvelve, hogy még a saját szobámat sem tudom rendben tartani, akkor hogyan lennék képes akár egy egész irodaházat rendben tartani. Katie csak örült a hír hallatán, legalább lesz mit fecsegnie holnap a barátnőinek.

~ Lehet, hogy Sarah imádná ezt a munkát, de apának van igaza. Én és a takarítás 5 éves korom óta ősellenségek vagyunk. Hát igen, az a fránya porszívó nem akart arrébb menni, akármilyen szépen is kérleltem én, ezután jó nagyot rúgtam belé. A porszívó nem ment odébb, de az én lábam nagyon fájt. Ekkor határoztam el, hogy én nem szeretem a takarítást, ami a mai napig így van.

Csináltam egy jó hosszú listát, érvekkel és ellenérvekkel. Majd órákon át tartó gondolkodás után meghoztam a döntést…

~Effy és Billie randija♥


Ez a rész javarészt Billie szemszögéből van írva, csak szólok, mert megtévesztő lehet a szám/személyek miatt. Egyébként nagyon örülök a kommenteknek, és nemsokára hozom a következő részt! Jó olvasást!  Janka .x

- Szia Effy! Billie vagyok! 

- Ssssszia! Hát te honnan tudod a nevemet? – motyogta az ájulás szélén álló Effy.

- Az mellékes, de megkérdezhetem, hogy ráérsz-e holnap?

- Hhhhogy holnap? Persze!

- Lenne kedved eljönni velem valahova? De csak ha nem veszed sértésnek, és nem szeretnék tolakodó lenni… - mondta Billie, de úgy, hogy még a füle is belevörösödött.

- Igen, ezer örömmel! 

- Merre laksz?

- 46/B , Sun Street.

- Képzeld, én is abban az utcában lakok. Holnap délután négykor ott leszek.

- Rendben! 

~ * ~

Kopogást hallottam az ajtómon.
- Gyere csak be! – mondtam.

Billie jött be, óriási vigyorral az arcán.
- Em, mondtad, hogy szép lány, de azt nem, hogy gyönyörű is…

- És mesélj mi volt! – faggattam Billie-t.

- Randira hívtam, itt lakik tőlünk pár házzal lejjebb.

Ekkor jött egy üzenetem, ez állt benne:

„ Szia Em! Nem fogod elhinni, hogy mi történt velem. Amíg vártam rád, addig kijött a 10-es srác, és odajött hozzám, HOZZÁM. Tudta a nevemet, és holnap találkozunk, ez amolyan randi-féle dolog lesz. Azt se tudom, hogy mit vegyek fel, annyira boldog vagyok, bár attól félek, hogy teljesen el fogok pirulni. Puszi: Effy xx ”

Megmutattam Billienek, aki rendkívül örült neki.

Válaszoltam is Effynek:

„ Szia Eff! Ez hihetetlen, pont hozzád, és randira is hívott? Mázlista vagy, ugye tudod?! Azt ajánlom, hogy legyél csinos, de kényelmes legyen a ruhád, az tiszta ciki lenne, ha két lépést nem tudnál benne menni. Ne aggódj, van egy olyan érzésem, hogy a srác is pont annyira izgul, mint te! Sok sikert, majd szólj, hogy milyen volt! Puszi: Emily x ”
 
~ * ~

- Szia Effy! Remekül festesz!

- Szia Billie! Ugyan, ne hülyéskedj már.

- Nekem bejön a laza stílus! ; )

- Akkor megnyugodtam, egyébként nagyon jól áll neked ez a kockás ing.

- Köszönöm! De indulhatunk? – kérdezte Billie türelmetlenül.

- Persze, de mégis hova?

- Hát én egy olyan helyre gondoltam, ahol kiderül, hogy ki mennyire bátor…

- Kezdek félni… na, ne csigázz már!

- A kíváncsi mindenedet… hova mennénk? A vidámparkba!

Effy hirtelen felnevetett. – De jó! Utoljára hatodikos koromban voltam ott az osztályommal.

- Azóta már felújították, én tavaly voltam.

- Ennyire szereted? – lepődött meg Eff.

- Én a tipikus ’ nagy gyerek ’ vagyok, aki sosem nő fel. :D

- Furcsa, én sem tudom elképzelni, hogy mi lesz velem pár év múlva.

Hát azt hiszem a nagy gyerek dolgot kipipálhattuk, amint beléptünk a vidámparkba, csak futkározó óvodásokat láttunk, de azt hiszem, nem is igazán törődtünk ezzel. 

A körhintát választottuk az első állomásnak, összefogtuk a két hintát, egymással szembe fordítottuk, remek volt. Effy gyönyörű barna, hullámos haja csak úgy libbent a szélben. Szép, napos idő volt, kifejezetten meleg, ez is ritka.

Utána vettünk egy vattacukrot, a srác nagyon aranyos volt, mert valamilyen különös okból mi extra nagyot kaptunk. Nem kellett 5 perc se, de mi már benyomtuk az egészet. Mindketten ragadtunk és csupa maszatosak voltunk. Nagyon vicces volt. Miután levakartunk magunkról a rengeteg ragacsot, óriási sikítozásokat hallottunk.
 
Megfordultunk, és egy csapat lány futott felénk. Elrohantak mellettünk, köztünk, ki hogyan tudott. Effyvel értetlenül néztünk egymásra.

- Ezek megőrültek?

- Hát valami biztos van, menjünk utánuk! – mondta Eff.

Szeretem a kalandokat, és ez jó alkalomnak tűnt. Elég viccesen néztünk ki, ahogy egy nagy sereg lány után rohanunk, hogy kiderítsük, mit is csinálnak. A tömeg megállt, a sikoltozás abbamaradt. 

- Gyere, kerüljük ki őket, így semmit sem látunk. 

Nagy akadályokba ütközve átpréseltük magunkat a tömegen. Egy asztalt láttunk, és óriási plakátokat, melyen a One Direction logója állt.

- Em mit meg nem adna, hogy itt legyen…

- Tessék? – kérdezte Effy.

- Emily álombandája, és az az 5 srác, akikért mindent megtenne.

- Én is szeretem őket, de nem vagyok egy óriási fan.

Minden lány kezében vagy egy CD vagy pedig egy könyv, vagy éppen mindkettő állt. Ekkor megjelent az 5 srác. A sikoltozás ismét elkezdődött, de amint leültek a fiúk, úgy abbamaradt az is. Eszméletlen gyorsasággal sort formáltak magukból a lányok, átlátható lett a tömeg. Elképesztő volt látni, hogy senki sem tolakodott, mindenki kivárta a sorát. Közelebb férkőztünk a fiúkhoz, ahol kiderült számunkra, hogy miért maradt abba a kiabálás. 

A srácot nem csak aláfirkantották a CD-ket és a könyveket, szóba elegyedtem mindegyik rajongóval. Megölelték őket, mintha egy nagy család lennének. Jó volt ezt látni, hogy még vannak olyan sztárok, akik valóban törődnek a rajongóikkal.

Effyvel ezután felültünk az óriáskerékre, nagyon jó volt, de a kígyózó sor végét még a magasból sem láttuk be.

Még felültük pár forgó, villogó masinára. Kezdett beesteledni.
- Eddig egész bátornak tűntél, de mi lesz most?!

- Miért, hova megyünk? – kérdezte Effy.

- Ha azt mondom, hogy szellemvasút…

- Felőlem mehetünk!

Kicsit várnunk kellett a bejáratnál, de nem volt vészes, addig ettünk egy óriási perecet. Hát én nem félek a szellemvasúttól (legalábbis azt hiszem), de a biztonsági őr az elmehetett volna egy bábunak is, olyan rezdüléstelen arccal ácsorgott ott.

Amint beültünk a kis kocsinkba, kattantak a zárak, csörögtek a láncok, a villanyt leoltották és indultunk is. Először csak furcsa nevetéseket hallottunk, néhol még a hangszóró is látszott. Utána zöld és piros szemű valamik ugráltak elénk.

- Billie, itt valami lesz! – suttogta Effy.

- Csak nem parázol? 

- Neem, én neem. Dehogy. – mondta Effy dadogva.

Óriási mázlink volt, Effy érezte, hogy valami lesz. Egy nagy vödörnyi nyúlós, ragacsos zöld valamit borítottak az előttünk ülőkre. Ekkor harsány nevetések hallatszódtak ismét, majd elsötétült minden, a piros és zöld szemek is eltűntek. A vonat gyorsítani kezdett, és mi csak száguldottunk lefelé.

~Találkozás Effy-vel


10. rész : )


Másnap reggel kicsit furán éreztem magam. Mindenféle hülyeség járkált a fejemben, talán szédültem is.

- Jó reggelt! – mondta Billie.

- Neked is jó reggelt! – mondtam kissé álmosan és unottan. Ránéztem Billiere, ő majd’ kicsattant az örömtől, ez engem is feldobott.

- Baj van? - kérdezte Billie.

- Á, dehogy. Csak fáj a fejem, szédülök is azt hiszem.

Billie kettőt fordult, és már azt vettem észre, hogy kísér fel engem a lépcsőn. Lefektetett az ágyamba, az egyik kezembe egy pohár vizet, a másikba pedig egy pirulát nyomott.

 - Ezt vedd be, alszol egy kicsit, és sokkal jobban fogod érezni magad, ígérem. – mondta bíztatóan.

Bevettem a gyógyszert, kicsit forgolódtam, majd valóban elaludtam.
Mire felkeltem tényleg jobban lettem. Leszaladtam a lépcsőn.

- Billie… Billie! Billie?

Körbejártam az egész lakást, de Billiet sehol sem találtam. Hívtam is vagy háromszor. „ Szia! Billie vagyok, most nem érek rá. Hagyj üzenetet vagy hívj vissza később. Köszönöm. ” Üzenetrögzítő. Hogy én mennyire utálom…

 Uram atyám! Ránéztem a nappaliban a hatalmas faliórára. 2 óra 10 percet mutatott. Hogy tudtam ennyit aludni? : o
Gyorsan megebédeltem, majd hallottam, hogy kattan a zár. Linda néni és Billie léptek be az ajtón. 

- Sziasztok! – köszöntem.

- Szia! – lihegte Billie. 

- Na, mi ez a fáradtság? – kérdeztem.

- Gyakoroltunk a meccsre, de ennyi két ballábast egy csapatban sem látott még e Föld. Én persze rohangáltam fel s alá, de a többi fiút jobban lefoglalta az, hogy ha futnának, akkor milyen izmai dolgoznának. Itt a gond, HA futnának…

- Értem, pihenj egy kicsit, ezek szerint húzós este vár ránk!

Kimentem Linda nénihez a konyhába.

- Nem zavarok? – kérdeztem.

- Dehogyis, gyere, ülj csak le! – mondta.

- Milyen napod volt? 

- Ne is mondd, kész őrültek háza volt bent. A főnököm ma ok nélkül kiabált mindenkivel, ezért a feszültség jelen volt mindenhol.

- Hát ez nem túl jó. Micsoda nap… Ma reggel én sem éreztem jól magam, de az esténk mesés lesz!

- Így legyen! – helyeselt Linda néni.

- Hánykor indulunk?

- Ben azt mondta, hogy fél 7 előtt igyekszik hazaérni, tehát fél 7-kor indulás, de én 5-kor eldobom Billiet, nekik hamarabb ott kell lenni.

- Rendben, köszönöm. Most felmegyek, ha nem gond.

- Menj csak nyugodtan! – mondta.

Felmentem a lépcsőn, bekopogtam Billiehez. Nem jött válasz, úgyhogy inkább bementem a szobámba, nem akartam zavarni őt. Leültem az ágyamra, elővettem a nyakláncot, amit Lucy és Sarah adott nekem. Nagyon hiányoztak, könnyeim lassan gördültek lefelé az arcomon. Rossz az az érzés, amikor valakivel gyerekkorod óta szinte mindent együtt csinálsz, és most teljesen máshol vagy, tőlük távol, és egyedül hozol meg minden döntést, egyedül éled át a kalandokat, egyedül nézel szembe a kihívásokkal. Nehéz, valóban nehéz. Bárcsak ők is itt lehetnének…

Billie nyitott be az ajtómon.
- Zavarok?

- Nem, gyere csak! – szipogtam majd zsebkendőért nyúltam, hogy felszárítsam a könnyeimet.

- Te… te sírtál? – lepődött meg Billie – Mi a baj?

- Csak egy kicsit honvágyam van. Hiányoznak a barátnőim.

Billie ekkor elmosolyodott. Nem értettem, hogy ezen mit kéne mosolyogni, de nem nagyon törődtem vele.
- Igazából csak elköszönni szerettem volna, én indulok anyával a stadionba. Ott találkozunk! – mondta Billie, majd gyengéden átölelt és kiment a szobámból.

~ * ~

Hazaért Ben bácsi is,és szólt, hogy 10 perc múlva indulunk.

Mit vegyek fel? Az igazat megvallva nem nagyon szeretem a focit, és még ötletem sincs, hogy mit szoktak ilyenkor felvenni.
Végül egy csónaknyakú felsőt és egy farmer rövidgatyát vettem fel, a felsőt lazán lecsúsztattam a vállamon, úgy jobban tetszett.

- Em, indulhatunk? – kiabált fel Ben bácsi.

- Persze! – és már robogtam is le a lépcsőn.

Az egész odafelé tartó út alatt Ben bácsi a mai, hogy szavaival éljek ’ nyálas macskanyúzás ’ zenét minősítette, mert az ő fiatalkorában még volt ’ zene ’ .

~ Nem szóltam bele, nem volt kedvem vitatkozni.

Linda néniék körül már nem volt üres hely, ezért én egy másik szektorban kerestem egy helyet.
Mire teljesen elmélyültem volna a sok emberben egy lágy hang szólt hozzám.
- Üres ez a hely? – kérdezte.

 - Igen! – feleltem.
Egy gyönyörű, barna hajú lányt pillantottam meg.


- Szia! Amúgy Effy vagyok, nem akarlak ám zavarni, de téged hogy hívnak?
Effy, szóval így hívják.

- Öö, szia! Emília vagyok, de szólíts csak Emilynek vagy Emnek, az Emíliát utálom.

- Okés Em! Képzeld, ez az első focimeccsem. Te szoktál járni meccsekre? – kérdezte.

- Nem, az a helyzet, hogy nekem is ez az első meccsem, sőt még a focihoz se értek… - nevettem el magam.

Lassan már mindenki elfoglalta a helyét, de Effy még mindig beszélt, beszélt, és beszélt.
Megtudtam, hogy imádja az olasz ételeket, és szeret énekelni!

~ Elbűvölően kedves, gyönyörű, és feltehetőleg tud énekelni? Nem rossz kombináció! ; )

- Te látod azt a srácot? Ott… ott a 10-es mezben, nagyon helyes! – mondta Eff.

Gyorsan keresni kezdtem a „10-es” srác után. Nem találtam, majd hirtelen felnevettem. Azért nem tűnt fel, mert én végig Billiet figyeltem, de rájöttem, hogy pont ő az. 

- Igen, ő Billie. – mondtam.

- Te honnan ismered? – nem válaszoltam, csak mosolyogtam – Valami rosszat mondtam? – lepődött meg Effy.

- Van barátod? – kérdeztem.

- Nincs, miért, és hogy jön ez egyáltalán ide? – kérdezte Eff.

- Akkor minden rendben van! – és ezzel annyiban hagytam a dolgot, volt egy kis meglepetésem Effy számára.

Eff kezdett kicsit gyanakvó lenni, hiszen rezdüléstelen arccal néztem a meccsen, de amikor az a bizonyos 10-es lőtt gólt, akkor felkiáltottam, és őrjöngtem.

- Rájöttem valamire. – szólalt végre meg Effy.

- Na, ki vele! – mondtam.

- Neked is bejön az a srác, mi? – és olyan vigyort vágott, mintha a Da Vinci kódot fejtette volna meg.
Én ismét csak nevetni tudtam, majd hozzátettem – Hát nem csúnya, igen, nagyon helyes, de inkább nem mennék bele még egyszer. – mondtam.

- Hogy mit csinálnál? 

- Semmit. Helyes, de nem jönnék össze vele.

- Pedig én mit meg nem adnék azért, hogy a barátnője legyek… - ámuldozott Effy.

A meccs végén Billie valami csoda folytán kiszúrt engem, és integetett felém.

- Istenem, láttad ezt Em? Integetett nekem, nekem! Pedig nem is ismer, milyen édes egy srác.

Effy csak mondta, hogy milyen jó lenne, ha ez lenne, és ha az lenne... Lesétáltunk a lépcsőn, és a kapuban szóltam Effynek, hogy adjon nekem 5 percet, és várjon meg.

Az első utam Billiehez vezetett. Gratuláltam neki, ők nyertek, bár az én unokabátyám nélkül nem lennének sehol, tényleg.

~Találkozás az One Directionnnal.


9. rész : )


Rajta óriás lila betűkkel ez állt:

THE HITS RADIO.

Felsikítottam, majd eszem bejutott, hogy mit kért tőlem Billie, és mire mondani tudott volna valamit én már bocsánatot is kértem.
 
- Te, te, te tényleg elhoztál a kedvenc rádiómhoz? – dadogtam.
 
- Hát, a java még csak most jön! – mondta Billie.

Majd kézen fogott és elindult a nagy forgóajtó felé.

- Ööö, biztos, hogy nekünk be szabad ide menni? – habogtam.

- Jaj, Em! Nyugodj már meg egy kicsit.

Amint beléptünk egy óriási tömeget láttam. Csupa tinilány. Kicsit megrémített.

- Em, most arra kérnélek, hogy csukd be a szemed, fogd a kezem és hagyd, hogy vezesselek.

Félve engedelmeskedtem Billienek, de folyton azon járt az agyam, hogy mi lesz, ha elveszek ebben a tömegben, ráadásul még a szemet is csukjam be, hogy még azt se tudjam, hogy a kijárat merre van.
Lassan lépkedtünk, bíztam Billieben. Majd hirtelen megálltunk, a sikoltozás is abbamaradt.

- Egy kis időre kinyithatod a szemedet. – mondta Billie.

Egy üres teremben voltunk, ahol egy dobogó szerűség volt, amin 5 mikrofon állt és a falhoz volt támasztva egy gitár.

Billie közelebb lépett a mikrofonokhoz, és mindegyik elé letett egy sajtburgert. Az egyikre rányomott egy kis cetlit is, valami volt rá írva, de nem is igazán érdekelt.

Látszólag egy sima kis terem volt, de mégis ahogy belépett az ember, különlegesen érezte magát.

- Jól vagy? – kérdezte Billie.

- Hogy én?

- Szerinted van még valaki rajtad kívül a teremben, akihez beszélhetnék? Nincs.

- Azt hiszem, hogy én fantasztikusan vagyok. Itt vagyok Angliában, a kedvenc rádióm egyik termében. Ennél jobb estém nem is lehetne.

- Pedig hidd el, hogy jobb lesz! – mondta Billie titokzatosan.

- Hát nem hinném, hogy bármi is felül tudja múlni ezt. : )

- Fogadjunk? – nevette el magát Billie.

~ * ~

A fellegekben jártam, nem tudtam okot adni rá, hogy miért, de elbűvölt az a hely.

Majd Billie megkért, hogy ismét csukjam be a szemem. Mögém áll, úgy karolt át, és a fülembe súgta: - A meglepetésed most következik! – Ekkor halk gitárhangolást hallottam.

- Mikrofonpróba… 1, 2, 3. 

Olyan ismerős volt az a hang, mintha már hallottam volna valahonnan.

- Jééé, nézzétek srácok, valaki hozott nekünk sajtburgert. Nem tudok ki volt az, de nagyon jófej lehet, az biztos. – mondta Niall.

- Istenem, ne legyél már olyan mohó, nem látod, hogy egy cetli van rajta?! – mondta Louis.

- Ja, bocs. Olyan éhes vagyok, észre se vettem. – válaszolt Niall.

- Csak egy kérdés, te mikor NEM vagy éhes? : D – gúnyolódott Zayn.

~ Még mindig azon tűnődtem, hogy kik lehetnek ezek a fiúk, de a hangjuk annyira emlékeztetett valakikre, csak tudnám kikre… Aztán újra hallottam a sikítozásokat kintről, mintha egyre közelebb jönnének a lányok.

- Billie, mikor nyithatom ki a szemem? – kérdeztem türelmetlenül.

Semmi válasz. Feltettem még egyszer a kérdést, de hirtelen kicsapódott a hátam mögött az ajtó, óriási visítozás megtörte a kis csendes, nyugalmas szobát, és éreztem, hogy valakik tolnak előre.
Azonnal kinyitottam a szemem. A sok lánytól semmit se láttam, ezért előre tolakodtam én is. Nem tudtam eldönteni, hogy ott és akkor ájuljak el, vagy ráérek öt perc múlva. 

Egy hang sem jött ki a torkomon. Ott ült előttem az az öt srác, akiért mindent megtennék. Balról jobbra haladva Niall, Louis, Harry, Liam és Zayn. 

- Sziasztok, mi vagyunk a One Direction! Üdvözlünk mindenkit a kis koncertünkön. – mondta Liam.

- De mielőtt nagyon belejönnénk az éneklésbe, engedjétek meg, hogy köszöntsünk itt egy nagyon különleges lányt, akinek mellesleg köszönjük a sajtburgereket. – mondta Louis vidáman.

Nagyon bonyolult volt kitalálni, hogy én vagyok, hiszen egy pillanat alatt olyan vörös lettem, mint még soha.
Az első sorban álltam, végig énekeltem, nevettem és sírtam az egész koncertet. Minden annyira hihetetlen volt. Néha meg is csíptem magam, hogy nem csak álmodom-e. 

- Na, srácok, elég későre jár, ideje mennünk. Fantasztikus esténk volt, hála nektek. – köszönt el Harry.

Majd pillanatok alatt kígyózó sor termett, hogy kapjunk egy aláírást a srácoktól.

Amikor én kerültem sorra, mindenkit megöleltem. És akkor történt valami, amit nem igazán tudtam hova tenni.

Harry. Harry Styles megpuszilt. Már ez is sok lenne, de van még valami. 

- Mi még találkozunk. – súgta a fülembe épp annyira halkan, hogy csak én halljam.

Én csak elmosolyogtam magam, majd szinte lebegve kivonultam a teremből.
 Te jó ég, hol van Billie? Lerohantam a lépcsőn a kijáratot keresve.
Majd megláttam egy biztonsági őrnek látszó alakot.

- Elnézést, elnézést! Nem látott egy… - ekkor valaki megbökte a vállamat, megfordultam. Billie volt az. – nem érdekes, Köszönöm! – habogtam.

- Na, hogy tetszett? – kérdezte.

Nem tudtam válaszolni, képtelen voltam. Annyira örültem, hogy legszívesebben körbeugráltam volna az egész aulát.

Válasz gyanánt Billie nyakába ugrottam. Majd halkan kinyögtem: - Tudtad, hogy te vagy a világ legjobb unokabátyja? Nálad kívánni se lehetne jobbat!

Egész hazafele úton a koncertről meséltem Billienek, meg persze, hogy Harryvel mi volt…

- Billie!

- Igen?

- A sajtburgeres ötlet, az honnan jött? 

- Em! Én is olvasok újságot, és ha eddig nem tűnt volna fel, minden nap elmondod, hogy Niall de  édes, és hogy mennyire szeret enni… A cetli pedig spontán ötlet volt, remélem nem bántad meg.

~ Billie figyelmessége határtalan, ezt azt hiszem, kész ténynek vehetem.

- Nem, hogy én? Dehogy!

~ * ~

Hazaértünk, gyorsan lefürödtem, majd bebújtam az ágyba. Billie jött be hozzám.

- Nagyon örülök, hogy ma igazán boldognak láthattalak. – mondta mosolyogva. 
 
- Remek nap volt, ne is tudom, hogy hogyan hálálhatnám meg…

- Arra nincs szükség, egyszerűen csak a kedvedben akartam járni. : )

- Holnap lesz a focimeccsed, ugye?

- Igen! De ne aggódj, este lesz, úgyhogy most aludj csak nyugodtan…