2012. szeptember 16., vasárnap

~ Takarítáááás???? o.O


12. rész : )


Effy hirtelen megszorította a kezemet. Lágy, puha ujjai erősen kapaszkodtak belém, majd teste is hozzám simult. Átkaroltam őt, de keze még mindig a kezemben volt. Dobogó szíve szinte a torkában volt, majd’ kiugrott a helyéről.

Kéz a kézben sétáltunk ki a vidámparkból, Effy még mindig remegett. Magamhoz húztam és megöleltem.

- Nyugodj meg, nincsen semmi baj! – mondtam.

- Köszönöm, hogy vigasztalsz. – majd egy puszit nyomott az arcomra. Még közelebb simultunk egymáshoz, csak úgy izzott közöttünk a levegő. Átfonta karjait a nyakam körül, ajkaink lassan összeértek, majd köszönetképpen forró csókkal jutalmazott. 

~ * ~

Halk sutyorgásra ébredtem, kinyitottam a szemeimet és Billie állt fölöttem. – Hát te meg mit csinálsz? – kérdeztem.

- Csak bejöttem megköszönni, hogy megismerhettem Effyt. – mondta Billie.

- Hát, öö, izé, nincsmit. – mondtam álmosan, majd kipattantak a szemeim, és kérleltem Billiet, hogy mesélje el, milyen volt, merre jártak, mit csináltak.

Billie szépen, lassan mindenbe beavatott, részletesen elmesélt mindent. Édesen csilingelő hangjára ismét elálmosodtam, már szinte el is aludtam az ölében, de egy furcsa szó megütötte a fülemet.

- Tessék? – kérdeztem vissza, hogy megbizonyosodjak róla, jól hallottam-e.

- Istenien csókolt. – mondta Billie újra.

~ Ezek szerint jól hallottam.

- Ejha, te aztán tudsz valamit!

Billie csak mosolygott, majd óvatosan felállt az ágyamról, egy halk ’ Jó Éjt-et ’ suttogott a fülembe, és már csukódtak is le a szemeim.

~ * ~

Reggel óriási csörömpölésre keltem, nem tudtam mi az. Kikeltem az ágyamból, és követtem a hangot, ami a konyha felől jöhetett.

Mire leértem megláttam Billiet, egy kötény volt rajta, meg kell, hogy jegyezzem, nagyon mókásan nézett ki.

- Hát te meg mi a fészkes fenét csinálsz itt? – kérdeztem felháborodottan.

- Gondoltam megleplek egy…

- Hát sikerült meglepned, álmaim hercegeivel álmodok, majd óriási zajra kelek. – mondtam mérgesen.

- Jajj, de haragudjon, kedves Csipkerózsika, hogy meg mertem zavarni kegyed álmát…! – gúnyolódott Billie.

- Ennyire fűt a szerelem, hogy még piszkálódni is visszatért a kedved?

- Vicces, vicces. Majd ez felvidít! – és az orrom elé nyomott egy nagy tálcányi nutellával töltött epret.

- Káprázik a szemem, vagy ez valóban eper és nutella? – csodálkoztam.

- Jól látod, amit látsz! ; )

- És most fel akarsz engem hizlalni?

- Hát nem ártana neked néhány kiló, még a végén elfúj a szél! De valójában ez egy ajándék akart lenni, Effy miatt.

- De aranyos vagy, pedig Effyt valóban a szél sodorta hozzám, ez szimplán a véletlen műve, te pedig egyszerűen szerencsés vagy, bár meg kell hagyjam, Effy is az, hogy egy ilyen srácot fogott ki, mint te! 

- És egyébként mit szólsz az álláshoz? – érdeklődött Billie.

- Még nem tudok róla semmit.

- De ha elvállalod, akkor már hétfőn munkába is állhatsz.

~ Furcsa volt, hogy Billie így beszél, mert én az égvilágon semmit nem tudtam arról, hogy hol, mikor és mit fogok csinálni.

- Elvállalom? – kérdeztem.

- Hát nem éppen tűnsz egy rendmániás csajnak, aki folyton takarít…

- Micsoda? – most már végképp összezavarodtam, és nem értettem, hogy miről van szó. Lemaradtam valamiről, vagy mit történt?!

- Hát tudod, hogy takarítanod kell…

- TAKARÍTANOM?  - meresztettem a szemeimet.

- Igen, miért eddig nem tudtad? – nézett rám meglepettem Billie.

- Hát nem.

- Ja, akkor bocsi. Apu mondta a meccs után, hogy adjam át az üzenetet, ezek szerint kiment a fejemből.

Nagyot nyeltem, és nem sok hiányzott ahhoz, hogy kiabáljak. Mi az, hogy kiment a fejéből? Hogyan felejthetett el egy ilyen fontos üzenetet?

~ Azonnal fel kell mennem.

- Ezek szerint igen.

- De ugye azt tudod…

- Billie, nem tudok semmit, mondj el mindent! – emeltem fel a hangom.

- Nagyon jól megfizetik, és nem lennél rossz helyen.

- Most felmegyek, át kell gondoljam ezt az egészet…

- Rendben, de délutánra kéne a válasz, különben másé az állás, hiába ismeri apa a főnököt, sokan takarítanának ennyi pénzért, szóval fontold meg! – tanácsolta Billie.

Felrobogtam a lépcsőn, becsuktam magam mögött az szobaajtót, és lehuppantam az ágyamra. Nem éppen így képzeltem el a nyaramat. Kijöhettem Angliába, találtak nekem munkát. Eddig remek, de milyen munkát?! Takaríthatom majd más szemetét, utántölthetem a szappant, és felmoshatom a kiöntött üdítőt. Nem éppen a legnagyszerűbben hangzik.

Sarah véleménye fontos számomra, szóval felhívtam. Szerinte, ha megfizetik, akkor ne is gondolkodjak rajta. Sarah Anglia mániás, szóval ő azt mondta, hogy ha a helyemben lenne, akkor ő vígan lenne angliai takarítónő. 

Anyáékkal is beszéltem, apa csak nevetett, azzal érvelve, hogy még a saját szobámat sem tudom rendben tartani, akkor hogyan lennék képes akár egy egész irodaházat rendben tartani. Katie csak örült a hír hallatán, legalább lesz mit fecsegnie holnap a barátnőinek.

~ Lehet, hogy Sarah imádná ezt a munkát, de apának van igaza. Én és a takarítás 5 éves korom óta ősellenségek vagyunk. Hát igen, az a fránya porszívó nem akart arrébb menni, akármilyen szépen is kérleltem én, ezután jó nagyot rúgtam belé. A porszívó nem ment odébb, de az én lábam nagyon fájt. Ekkor határoztam el, hogy én nem szeretem a takarítást, ami a mai napig így van.

Csináltam egy jó hosszú listát, érvekkel és ellenérvekkel. Majd órákon át tartó gondolkodás után meghoztam a döntést…

~Effy és Billie randija♥


Ez a rész javarészt Billie szemszögéből van írva, csak szólok, mert megtévesztő lehet a szám/személyek miatt. Egyébként nagyon örülök a kommenteknek, és nemsokára hozom a következő részt! Jó olvasást!  Janka .x

- Szia Effy! Billie vagyok! 

- Ssssszia! Hát te honnan tudod a nevemet? – motyogta az ájulás szélén álló Effy.

- Az mellékes, de megkérdezhetem, hogy ráérsz-e holnap?

- Hhhhogy holnap? Persze!

- Lenne kedved eljönni velem valahova? De csak ha nem veszed sértésnek, és nem szeretnék tolakodó lenni… - mondta Billie, de úgy, hogy még a füle is belevörösödött.

- Igen, ezer örömmel! 

- Merre laksz?

- 46/B , Sun Street.

- Képzeld, én is abban az utcában lakok. Holnap délután négykor ott leszek.

- Rendben! 

~ * ~

Kopogást hallottam az ajtómon.
- Gyere csak be! – mondtam.

Billie jött be, óriási vigyorral az arcán.
- Em, mondtad, hogy szép lány, de azt nem, hogy gyönyörű is…

- És mesélj mi volt! – faggattam Billie-t.

- Randira hívtam, itt lakik tőlünk pár házzal lejjebb.

Ekkor jött egy üzenetem, ez állt benne:

„ Szia Em! Nem fogod elhinni, hogy mi történt velem. Amíg vártam rád, addig kijött a 10-es srác, és odajött hozzám, HOZZÁM. Tudta a nevemet, és holnap találkozunk, ez amolyan randi-féle dolog lesz. Azt se tudom, hogy mit vegyek fel, annyira boldog vagyok, bár attól félek, hogy teljesen el fogok pirulni. Puszi: Effy xx ”

Megmutattam Billienek, aki rendkívül örült neki.

Válaszoltam is Effynek:

„ Szia Eff! Ez hihetetlen, pont hozzád, és randira is hívott? Mázlista vagy, ugye tudod?! Azt ajánlom, hogy legyél csinos, de kényelmes legyen a ruhád, az tiszta ciki lenne, ha két lépést nem tudnál benne menni. Ne aggódj, van egy olyan érzésem, hogy a srác is pont annyira izgul, mint te! Sok sikert, majd szólj, hogy milyen volt! Puszi: Emily x ”
 
~ * ~

- Szia Effy! Remekül festesz!

- Szia Billie! Ugyan, ne hülyéskedj már.

- Nekem bejön a laza stílus! ; )

- Akkor megnyugodtam, egyébként nagyon jól áll neked ez a kockás ing.

- Köszönöm! De indulhatunk? – kérdezte Billie türelmetlenül.

- Persze, de mégis hova?

- Hát én egy olyan helyre gondoltam, ahol kiderül, hogy ki mennyire bátor…

- Kezdek félni… na, ne csigázz már!

- A kíváncsi mindenedet… hova mennénk? A vidámparkba!

Effy hirtelen felnevetett. – De jó! Utoljára hatodikos koromban voltam ott az osztályommal.

- Azóta már felújították, én tavaly voltam.

- Ennyire szereted? – lepődött meg Eff.

- Én a tipikus ’ nagy gyerek ’ vagyok, aki sosem nő fel. :D

- Furcsa, én sem tudom elképzelni, hogy mi lesz velem pár év múlva.

Hát azt hiszem a nagy gyerek dolgot kipipálhattuk, amint beléptünk a vidámparkba, csak futkározó óvodásokat láttunk, de azt hiszem, nem is igazán törődtünk ezzel. 

A körhintát választottuk az első állomásnak, összefogtuk a két hintát, egymással szembe fordítottuk, remek volt. Effy gyönyörű barna, hullámos haja csak úgy libbent a szélben. Szép, napos idő volt, kifejezetten meleg, ez is ritka.

Utána vettünk egy vattacukrot, a srác nagyon aranyos volt, mert valamilyen különös okból mi extra nagyot kaptunk. Nem kellett 5 perc se, de mi már benyomtuk az egészet. Mindketten ragadtunk és csupa maszatosak voltunk. Nagyon vicces volt. Miután levakartunk magunkról a rengeteg ragacsot, óriási sikítozásokat hallottunk.
 
Megfordultunk, és egy csapat lány futott felénk. Elrohantak mellettünk, köztünk, ki hogyan tudott. Effyvel értetlenül néztünk egymásra.

- Ezek megőrültek?

- Hát valami biztos van, menjünk utánuk! – mondta Eff.

Szeretem a kalandokat, és ez jó alkalomnak tűnt. Elég viccesen néztünk ki, ahogy egy nagy sereg lány után rohanunk, hogy kiderítsük, mit is csinálnak. A tömeg megállt, a sikoltozás abbamaradt. 

- Gyere, kerüljük ki őket, így semmit sem látunk. 

Nagy akadályokba ütközve átpréseltük magunkat a tömegen. Egy asztalt láttunk, és óriási plakátokat, melyen a One Direction logója állt.

- Em mit meg nem adna, hogy itt legyen…

- Tessék? – kérdezte Effy.

- Emily álombandája, és az az 5 srác, akikért mindent megtenne.

- Én is szeretem őket, de nem vagyok egy óriási fan.

Minden lány kezében vagy egy CD vagy pedig egy könyv, vagy éppen mindkettő állt. Ekkor megjelent az 5 srác. A sikoltozás ismét elkezdődött, de amint leültek a fiúk, úgy abbamaradt az is. Eszméletlen gyorsasággal sort formáltak magukból a lányok, átlátható lett a tömeg. Elképesztő volt látni, hogy senki sem tolakodott, mindenki kivárta a sorát. Közelebb férkőztünk a fiúkhoz, ahol kiderült számunkra, hogy miért maradt abba a kiabálás. 

A srácot nem csak aláfirkantották a CD-ket és a könyveket, szóba elegyedtem mindegyik rajongóval. Megölelték őket, mintha egy nagy család lennének. Jó volt ezt látni, hogy még vannak olyan sztárok, akik valóban törődnek a rajongóikkal.

Effyvel ezután felültünk az óriáskerékre, nagyon jó volt, de a kígyózó sor végét még a magasból sem láttuk be.

Még felültük pár forgó, villogó masinára. Kezdett beesteledni.
- Eddig egész bátornak tűntél, de mi lesz most?!

- Miért, hova megyünk? – kérdezte Effy.

- Ha azt mondom, hogy szellemvasút…

- Felőlem mehetünk!

Kicsit várnunk kellett a bejáratnál, de nem volt vészes, addig ettünk egy óriási perecet. Hát én nem félek a szellemvasúttól (legalábbis azt hiszem), de a biztonsági őr az elmehetett volna egy bábunak is, olyan rezdüléstelen arccal ácsorgott ott.

Amint beültünk a kis kocsinkba, kattantak a zárak, csörögtek a láncok, a villanyt leoltották és indultunk is. Először csak furcsa nevetéseket hallottunk, néhol még a hangszóró is látszott. Utána zöld és piros szemű valamik ugráltak elénk.

- Billie, itt valami lesz! – suttogta Effy.

- Csak nem parázol? 

- Neem, én neem. Dehogy. – mondta Effy dadogva.

Óriási mázlink volt, Effy érezte, hogy valami lesz. Egy nagy vödörnyi nyúlós, ragacsos zöld valamit borítottak az előttünk ülőkre. Ekkor harsány nevetések hallatszódtak ismét, majd elsötétült minden, a piros és zöld szemek is eltűntek. A vonat gyorsítani kezdett, és mi csak száguldottunk lefelé.

~Találkozás Effy-vel


10. rész : )


Másnap reggel kicsit furán éreztem magam. Mindenféle hülyeség járkált a fejemben, talán szédültem is.

- Jó reggelt! – mondta Billie.

- Neked is jó reggelt! – mondtam kissé álmosan és unottan. Ránéztem Billiere, ő majd’ kicsattant az örömtől, ez engem is feldobott.

- Baj van? - kérdezte Billie.

- Á, dehogy. Csak fáj a fejem, szédülök is azt hiszem.

Billie kettőt fordult, és már azt vettem észre, hogy kísér fel engem a lépcsőn. Lefektetett az ágyamba, az egyik kezembe egy pohár vizet, a másikba pedig egy pirulát nyomott.

 - Ezt vedd be, alszol egy kicsit, és sokkal jobban fogod érezni magad, ígérem. – mondta bíztatóan.

Bevettem a gyógyszert, kicsit forgolódtam, majd valóban elaludtam.
Mire felkeltem tényleg jobban lettem. Leszaladtam a lépcsőn.

- Billie… Billie! Billie?

Körbejártam az egész lakást, de Billiet sehol sem találtam. Hívtam is vagy háromszor. „ Szia! Billie vagyok, most nem érek rá. Hagyj üzenetet vagy hívj vissza később. Köszönöm. ” Üzenetrögzítő. Hogy én mennyire utálom…

 Uram atyám! Ránéztem a nappaliban a hatalmas faliórára. 2 óra 10 percet mutatott. Hogy tudtam ennyit aludni? : o
Gyorsan megebédeltem, majd hallottam, hogy kattan a zár. Linda néni és Billie léptek be az ajtón. 

- Sziasztok! – köszöntem.

- Szia! – lihegte Billie. 

- Na, mi ez a fáradtság? – kérdeztem.

- Gyakoroltunk a meccsre, de ennyi két ballábast egy csapatban sem látott még e Föld. Én persze rohangáltam fel s alá, de a többi fiút jobban lefoglalta az, hogy ha futnának, akkor milyen izmai dolgoznának. Itt a gond, HA futnának…

- Értem, pihenj egy kicsit, ezek szerint húzós este vár ránk!

Kimentem Linda nénihez a konyhába.

- Nem zavarok? – kérdeztem.

- Dehogyis, gyere, ülj csak le! – mondta.

- Milyen napod volt? 

- Ne is mondd, kész őrültek háza volt bent. A főnököm ma ok nélkül kiabált mindenkivel, ezért a feszültség jelen volt mindenhol.

- Hát ez nem túl jó. Micsoda nap… Ma reggel én sem éreztem jól magam, de az esténk mesés lesz!

- Így legyen! – helyeselt Linda néni.

- Hánykor indulunk?

- Ben azt mondta, hogy fél 7 előtt igyekszik hazaérni, tehát fél 7-kor indulás, de én 5-kor eldobom Billiet, nekik hamarabb ott kell lenni.

- Rendben, köszönöm. Most felmegyek, ha nem gond.

- Menj csak nyugodtan! – mondta.

Felmentem a lépcsőn, bekopogtam Billiehez. Nem jött válasz, úgyhogy inkább bementem a szobámba, nem akartam zavarni őt. Leültem az ágyamra, elővettem a nyakláncot, amit Lucy és Sarah adott nekem. Nagyon hiányoztak, könnyeim lassan gördültek lefelé az arcomon. Rossz az az érzés, amikor valakivel gyerekkorod óta szinte mindent együtt csinálsz, és most teljesen máshol vagy, tőlük távol, és egyedül hozol meg minden döntést, egyedül éled át a kalandokat, egyedül nézel szembe a kihívásokkal. Nehéz, valóban nehéz. Bárcsak ők is itt lehetnének…

Billie nyitott be az ajtómon.
- Zavarok?

- Nem, gyere csak! – szipogtam majd zsebkendőért nyúltam, hogy felszárítsam a könnyeimet.

- Te… te sírtál? – lepődött meg Billie – Mi a baj?

- Csak egy kicsit honvágyam van. Hiányoznak a barátnőim.

Billie ekkor elmosolyodott. Nem értettem, hogy ezen mit kéne mosolyogni, de nem nagyon törődtem vele.
- Igazából csak elköszönni szerettem volna, én indulok anyával a stadionba. Ott találkozunk! – mondta Billie, majd gyengéden átölelt és kiment a szobámból.

~ * ~

Hazaért Ben bácsi is,és szólt, hogy 10 perc múlva indulunk.

Mit vegyek fel? Az igazat megvallva nem nagyon szeretem a focit, és még ötletem sincs, hogy mit szoktak ilyenkor felvenni.
Végül egy csónaknyakú felsőt és egy farmer rövidgatyát vettem fel, a felsőt lazán lecsúsztattam a vállamon, úgy jobban tetszett.

- Em, indulhatunk? – kiabált fel Ben bácsi.

- Persze! – és már robogtam is le a lépcsőn.

Az egész odafelé tartó út alatt Ben bácsi a mai, hogy szavaival éljek ’ nyálas macskanyúzás ’ zenét minősítette, mert az ő fiatalkorában még volt ’ zene ’ .

~ Nem szóltam bele, nem volt kedvem vitatkozni.

Linda néniék körül már nem volt üres hely, ezért én egy másik szektorban kerestem egy helyet.
Mire teljesen elmélyültem volna a sok emberben egy lágy hang szólt hozzám.
- Üres ez a hely? – kérdezte.

 - Igen! – feleltem.
Egy gyönyörű, barna hajú lányt pillantottam meg.


- Szia! Amúgy Effy vagyok, nem akarlak ám zavarni, de téged hogy hívnak?
Effy, szóval így hívják.

- Öö, szia! Emília vagyok, de szólíts csak Emilynek vagy Emnek, az Emíliát utálom.

- Okés Em! Képzeld, ez az első focimeccsem. Te szoktál járni meccsekre? – kérdezte.

- Nem, az a helyzet, hogy nekem is ez az első meccsem, sőt még a focihoz se értek… - nevettem el magam.

Lassan már mindenki elfoglalta a helyét, de Effy még mindig beszélt, beszélt, és beszélt.
Megtudtam, hogy imádja az olasz ételeket, és szeret énekelni!

~ Elbűvölően kedves, gyönyörű, és feltehetőleg tud énekelni? Nem rossz kombináció! ; )

- Te látod azt a srácot? Ott… ott a 10-es mezben, nagyon helyes! – mondta Eff.

Gyorsan keresni kezdtem a „10-es” srác után. Nem találtam, majd hirtelen felnevettem. Azért nem tűnt fel, mert én végig Billiet figyeltem, de rájöttem, hogy pont ő az. 

- Igen, ő Billie. – mondtam.

- Te honnan ismered? – nem válaszoltam, csak mosolyogtam – Valami rosszat mondtam? – lepődött meg Effy.

- Van barátod? – kérdeztem.

- Nincs, miért, és hogy jön ez egyáltalán ide? – kérdezte Eff.

- Akkor minden rendben van! – és ezzel annyiban hagytam a dolgot, volt egy kis meglepetésem Effy számára.

Eff kezdett kicsit gyanakvó lenni, hiszen rezdüléstelen arccal néztem a meccsen, de amikor az a bizonyos 10-es lőtt gólt, akkor felkiáltottam, és őrjöngtem.

- Rájöttem valamire. – szólalt végre meg Effy.

- Na, ki vele! – mondtam.

- Neked is bejön az a srác, mi? – és olyan vigyort vágott, mintha a Da Vinci kódot fejtette volna meg.
Én ismét csak nevetni tudtam, majd hozzátettem – Hát nem csúnya, igen, nagyon helyes, de inkább nem mennék bele még egyszer. – mondtam.

- Hogy mit csinálnál? 

- Semmit. Helyes, de nem jönnék össze vele.

- Pedig én mit meg nem adnék azért, hogy a barátnője legyek… - ámuldozott Effy.

A meccs végén Billie valami csoda folytán kiszúrt engem, és integetett felém.

- Istenem, láttad ezt Em? Integetett nekem, nekem! Pedig nem is ismer, milyen édes egy srác.

Effy csak mondta, hogy milyen jó lenne, ha ez lenne, és ha az lenne... Lesétáltunk a lépcsőn, és a kapuban szóltam Effynek, hogy adjon nekem 5 percet, és várjon meg.

Az első utam Billiehez vezetett. Gratuláltam neki, ők nyertek, bár az én unokabátyám nélkül nem lennének sehol, tényleg.

~Találkozás az One Directionnnal.


9. rész : )


Rajta óriás lila betűkkel ez állt:

THE HITS RADIO.

Felsikítottam, majd eszem bejutott, hogy mit kért tőlem Billie, és mire mondani tudott volna valamit én már bocsánatot is kértem.
 
- Te, te, te tényleg elhoztál a kedvenc rádiómhoz? – dadogtam.
 
- Hát, a java még csak most jön! – mondta Billie.

Majd kézen fogott és elindult a nagy forgóajtó felé.

- Ööö, biztos, hogy nekünk be szabad ide menni? – habogtam.

- Jaj, Em! Nyugodj már meg egy kicsit.

Amint beléptünk egy óriási tömeget láttam. Csupa tinilány. Kicsit megrémített.

- Em, most arra kérnélek, hogy csukd be a szemed, fogd a kezem és hagyd, hogy vezesselek.

Félve engedelmeskedtem Billienek, de folyton azon járt az agyam, hogy mi lesz, ha elveszek ebben a tömegben, ráadásul még a szemet is csukjam be, hogy még azt se tudjam, hogy a kijárat merre van.
Lassan lépkedtünk, bíztam Billieben. Majd hirtelen megálltunk, a sikoltozás is abbamaradt.

- Egy kis időre kinyithatod a szemedet. – mondta Billie.

Egy üres teremben voltunk, ahol egy dobogó szerűség volt, amin 5 mikrofon állt és a falhoz volt támasztva egy gitár.

Billie közelebb lépett a mikrofonokhoz, és mindegyik elé letett egy sajtburgert. Az egyikre rányomott egy kis cetlit is, valami volt rá írva, de nem is igazán érdekelt.

Látszólag egy sima kis terem volt, de mégis ahogy belépett az ember, különlegesen érezte magát.

- Jól vagy? – kérdezte Billie.

- Hogy én?

- Szerinted van még valaki rajtad kívül a teremben, akihez beszélhetnék? Nincs.

- Azt hiszem, hogy én fantasztikusan vagyok. Itt vagyok Angliában, a kedvenc rádióm egyik termében. Ennél jobb estém nem is lehetne.

- Pedig hidd el, hogy jobb lesz! – mondta Billie titokzatosan.

- Hát nem hinném, hogy bármi is felül tudja múlni ezt. : )

- Fogadjunk? – nevette el magát Billie.

~ * ~

A fellegekben jártam, nem tudtam okot adni rá, hogy miért, de elbűvölt az a hely.

Majd Billie megkért, hogy ismét csukjam be a szemem. Mögém áll, úgy karolt át, és a fülembe súgta: - A meglepetésed most következik! – Ekkor halk gitárhangolást hallottam.

- Mikrofonpróba… 1, 2, 3. 

Olyan ismerős volt az a hang, mintha már hallottam volna valahonnan.

- Jééé, nézzétek srácok, valaki hozott nekünk sajtburgert. Nem tudok ki volt az, de nagyon jófej lehet, az biztos. – mondta Niall.

- Istenem, ne legyél már olyan mohó, nem látod, hogy egy cetli van rajta?! – mondta Louis.

- Ja, bocs. Olyan éhes vagyok, észre se vettem. – válaszolt Niall.

- Csak egy kérdés, te mikor NEM vagy éhes? : D – gúnyolódott Zayn.

~ Még mindig azon tűnődtem, hogy kik lehetnek ezek a fiúk, de a hangjuk annyira emlékeztetett valakikre, csak tudnám kikre… Aztán újra hallottam a sikítozásokat kintről, mintha egyre közelebb jönnének a lányok.

- Billie, mikor nyithatom ki a szemem? – kérdeztem türelmetlenül.

Semmi válasz. Feltettem még egyszer a kérdést, de hirtelen kicsapódott a hátam mögött az ajtó, óriási visítozás megtörte a kis csendes, nyugalmas szobát, és éreztem, hogy valakik tolnak előre.
Azonnal kinyitottam a szemem. A sok lánytól semmit se láttam, ezért előre tolakodtam én is. Nem tudtam eldönteni, hogy ott és akkor ájuljak el, vagy ráérek öt perc múlva. 

Egy hang sem jött ki a torkomon. Ott ült előttem az az öt srác, akiért mindent megtennék. Balról jobbra haladva Niall, Louis, Harry, Liam és Zayn. 

- Sziasztok, mi vagyunk a One Direction! Üdvözlünk mindenkit a kis koncertünkön. – mondta Liam.

- De mielőtt nagyon belejönnénk az éneklésbe, engedjétek meg, hogy köszöntsünk itt egy nagyon különleges lányt, akinek mellesleg köszönjük a sajtburgereket. – mondta Louis vidáman.

Nagyon bonyolult volt kitalálni, hogy én vagyok, hiszen egy pillanat alatt olyan vörös lettem, mint még soha.
Az első sorban álltam, végig énekeltem, nevettem és sírtam az egész koncertet. Minden annyira hihetetlen volt. Néha meg is csíptem magam, hogy nem csak álmodom-e. 

- Na, srácok, elég későre jár, ideje mennünk. Fantasztikus esténk volt, hála nektek. – köszönt el Harry.

Majd pillanatok alatt kígyózó sor termett, hogy kapjunk egy aláírást a srácoktól.

Amikor én kerültem sorra, mindenkit megöleltem. És akkor történt valami, amit nem igazán tudtam hova tenni.

Harry. Harry Styles megpuszilt. Már ez is sok lenne, de van még valami. 

- Mi még találkozunk. – súgta a fülembe épp annyira halkan, hogy csak én halljam.

Én csak elmosolyogtam magam, majd szinte lebegve kivonultam a teremből.
 Te jó ég, hol van Billie? Lerohantam a lépcsőn a kijáratot keresve.
Majd megláttam egy biztonsági őrnek látszó alakot.

- Elnézést, elnézést! Nem látott egy… - ekkor valaki megbökte a vállamat, megfordultam. Billie volt az. – nem érdekes, Köszönöm! – habogtam.

- Na, hogy tetszett? – kérdezte.

Nem tudtam válaszolni, képtelen voltam. Annyira örültem, hogy legszívesebben körbeugráltam volna az egész aulát.

Válasz gyanánt Billie nyakába ugrottam. Majd halkan kinyögtem: - Tudtad, hogy te vagy a világ legjobb unokabátyja? Nálad kívánni se lehetne jobbat!

Egész hazafele úton a koncertről meséltem Billienek, meg persze, hogy Harryvel mi volt…

- Billie!

- Igen?

- A sajtburgeres ötlet, az honnan jött? 

- Em! Én is olvasok újságot, és ha eddig nem tűnt volna fel, minden nap elmondod, hogy Niall de  édes, és hogy mennyire szeret enni… A cetli pedig spontán ötlet volt, remélem nem bántad meg.

~ Billie figyelmessége határtalan, ezt azt hiszem, kész ténynek vehetem.

- Nem, hogy én? Dehogy!

~ * ~

Hazaértünk, gyorsan lefürödtem, majd bebújtam az ágyba. Billie jött be hozzám.

- Nagyon örülök, hogy ma igazán boldognak láthattalak. – mondta mosolyogva. 
 
- Remek nap volt, ne is tudom, hogy hogyan hálálhatnám meg…

- Arra nincs szükség, egyszerűen csak a kedvedben akartam járni. : )

- Holnap lesz a focimeccsed, ugye?

- Igen! De ne aggódj, este lesz, úgyhogy most aludj csak nyugodtan…

~Hova megyünk Billie??


8. rész : )


- Szóval, a helyzet az, hogy… - ismételte magát Ben bácsi.

Sírás közeli állapotban voltam, bár nem tudtam eldönteni, hogy miről is van szó. Az egyik szemem sírt volna a szorongástól, a másik pedig bizakodva mosolygott.

Szívesen megállítottam volna az időt és felsikítottam volna, majd jót röhögve magamon, így már a feszültséget leküzdve visszacseppentem volna a rendes kerékvágásba. De nem tehettem.

- Kérlek, bökd már ki! – mondtam.

- Nos, Emily! Hát arról van szó…

Már majdnem elájultam amikor Billie rohant oda hozzánk ezt kiáltva – Apa talált neked munkát!!! – 

- Te kis poéngyilkos, nézz már rá Emre , az a kétségbeesés az arcán… - bosszankodott Ben bácsi.

- Hát, én, ööö… ÁÁÁÁÁ!! – (ennyit tudtam csak kinyögni)

- Köszönjük Em ezt a szó szerint fülsiketítő hozzászólást. – jegyezte meg Billie.

Megkönnyebbültem. A fellegekben jártam.

~ Hol fogok dolgozni? Nando’s vagy Milkshake City? De jó lenne, úgy talán láthatnám a srácokat… - gondoltam.

Megöleltem Ben bácsit, majd rohantam fel a szobámba.

~ Sarah. Fel kell hívnom, most!

Sarah hozta a formáját, örült velem együtt. Ugrált és visítozott, mint egy óvodás
.
- És hol fogsz dolgozni? – kérdezte Sarah érdeklődve.

- Látod, ezt még nem tudom. Annyira megörültem annak, hogy lesz munkám, hogy a részletek nem igazán foglaltak le.

~ Bár így, hogy kérdezte, engem is kezdett érdekelni a dolog.

Bip-Bip. Jött egy SMS-em. Ez állt benne:

„ 5 perced van, hogy kicsípd magad. Egy különleges helyre viszlek el… A konyhában várlak. Billie xx  ”

Gyorsan elköszöntem Sarahtól, majd kerestem valami tűrhető rucit és feldobtam egy szolid sminket.

- 2 percet késtél. – mondta Billie gúnyolódva.

- Örülj neki, hogy csak kettőt. :D – mondtam – De mégis hova megyünk? – kíváncsiskodtam.

- Mióta szokás előre lelőni a poénokat?

- Wow. Akkor meglepetés lesz?

- Hát, hogy őszinte legyek, nagyon annak tűnik…:”D

- Két meglepetés egy napon… Nem lesz ez egy kicsit sok?

- Nem fogod megbánni, ezt garantálom. De előbb bemehetnénk a McDonald’s-ba? Nagyon éhes vagyok, és még időben vagyunk.

- Persze, menjünk!

Billie vett 5 sajtburgert, ami furcsa volt, hiszen egyiket se ette meg.

- Nem eszed meg őket? – kérdeztem meglepődötten. – Az előbb még éhen akartál halni…

- Á, inkább későbbre tartogatom. – felelt Billie.

~*~

- Billie, nem akarok beleszólni, de már vagy háromszor megyünk végig ezen az utcán…

- Először is csak teszteltem a megfigyelőképességedet, másodszor pedig túl korán jöttünk, valamivel el kell ütni az időt – magyarázta Billie.

~ Korán? Este 7 van… oO

Végre leparkoltunk, és Billie tanácsára sétáltunk egy kicsit. 

- Em, ígérj meg valamit. 

- Mégis mit? – kérdeztem.

- Bármi is fog történni, te nem fogsz sikítani…

Egyre kíváncsibb lettem, mi adna okot arra, hogy sikítsak, hol van az a különleges hely?

- Hát, rendben. – ígértem meg végül.

Billie ekkor átölelt, majd leszakított egy virágot, és a lazán befont hajamba tűzte.

- Így még szebb vagy – és mosolya és ragyogó szeme bevilágította az egész utcát.

Éreztem, hogy elpirulok. Nem szoktam bókokat kapni, és én se gondolom magam szépnek.

- Billie, van egy kis gond…

- Igen, mi lenne az? – kérdezte Billie kétségbeesetten.

- Azt hiszem, hogy én túl kíváncsi vagyok…

Billie csak felnevetett.

- Ne búsulj, ez természetes. Amúgy mennyi az idő?

- Negyed 8 múlt két perccel.

- Akkor lassan ideje indulni.

Majd sarkon fordult, és elindult az ellenkező irányba magával húzva engem is.

- Ez most mi? Egész eddig arra gyalogoltunk, most meg visszafelé megyünk?

- A helyzet az, hogy pont a megfelelő helyen parkoltunk, csak gondoltam elterellek egy kicsit.

~ Francba. Abszolút nem figyeltem, hogy hol álltunk meg.

Hirtelen megpillantottam egy hatalmas irodaház-szerűséget.

Rajta óriás lila betűkkel ez állt:  

 / folyt. … (: /

~Emily hol voltál ilyen sokáig?


7. rész : )


Azt hittem, hogy az a 100 méter lesz életem leghosszabb szakasza. Sötét volt, csak pár lámpa világított az úton. Nem tudom mennyi volt az idő, de nagyon fáztam. Hideg volt, és még a szél sem kímélt meg engem.

- A fagyizónál balra – motyogtam magamnak.

Miután befordultam, már magabiztosan bicegtem az úton hazafelé. Ekkor egy hatalmas puffanást és egy fékcsikorgást hallottam a hátam mögül. Megfordultam. A nagy fekete alak az út közepén feküdt. 

- Oda kéne mennem, segítenem kéne, de nem tetszem. Most! Most kell elmennem. 

Összeszedtem minden erőmet és futottam, ahogy csak bírtam. Kutyák ugatása kísért haza az úton, már majd’ kiköptem a tüdőmet mire megláttam Linda néniék házát. 

Égett a villany a nappaliban, de inkább nem akartam csengetni, hátha már valaki alszik. Beletúrtam a zsebembe, majd a másikba. Nincs meg. Idáig is elég ideges voltam, de ez még tett rá egy lapáttal. Hol lehet?  Lehet, hogy kiesett futás közben…

Ezért kénytelen voltam csengetni. Ben bácsi nyitott ajtót.

- Hát ez marha rossz tréfa volt. Ismered az órát? Fél 3 van, az nálunk már rég nem este. Lehet, hogy nálatok ez másképp megy, de nálunk ez nem így működik, legalább a telefonod nálad lehetett volna…

Linda néni kisírt szemekkel jött felém.

- Hol voltál? Nagyon aggódtunk ám érted, azt hittük már haza se jössz… - mondta.

Feleletképpen csak megöleltem, szorítottam őt, majd felszisszentem, ahogy hozzáért a horzsolásoktól teli kezem, de ekkor még jobban odaszorítottam magamhoz. Érezni akartam, hogy biztonságban vagyok.
 Ben bácsi és Billie felmentek az emeletre. Elengedtem Linda nénit és leültem a kanapéra. 

- A büntetésedről majd holnap… - ekkor meglátta a vérző lábamat és máris mellém ült.  – Em! Bajod esett? BÁNTOTTAK? – kérdezte ijedten.

A könnyeimet nyeldesve mindenről beszámoltam Linda néninek mindenről.

-  Az, hogy velem mi történt, az nem lényeges, de van még valami… - mondtam.

- Mi? Még mi? – kérdezte Linda néni aggodalmas tekintettel.

- Elvesztettem a lakáskulcsomat, valószínűleg futás közben eshetett ki a zsebemből.

- És ez lenne a nagy baj? : O Az a fő, hogy neked nem esett nagyobb bajod, ne butáskodj már! – majd finoman magához ölelt.

- Bűntudatom van… – suttogtam. 

- És ugyan miért?

- Nem mentem oda segíteni, lehet, hogy baja esett annak az embernek. – mondtam.

- Em, ez nem lesz szép, amit mondani fogok, de az a gazember meg is érdemelte. És a menekülés alatt elvesztetted az időérzékedet, az a szemétláda több mint 3 órán keresztül követett, üldözött téged. Iszonyatosan nagy szerencséd volt, bele se merek gondolni, hogy mi lett volna, ha nincs az az autó… De most inkább pihenj le egy kicsit, hidd el jót fog tenni.

Igaza volt Linda néninek, és remegő lábakkal felvonszoltam magam a lépcsőn. Billie ott állt az ajtóm előtt.

- Hát ez gyönyörű bemutatkozás volt, azt hiszem félreisme... – mondta gúnyosan Billie.

- Ne, ne is folytasd. Nincs szükségem a megalázásodra, és azt hiszem, nem tudod, hogy mi történt. – vágtam bele a szavába.

- Mit ne lehetne ezen tudni? Eljössz, szórakozol, csak éppen senki sem tudja, hogy merre vagy…

- Én pedig úgy gondolom, hogy én ismertelek félre téged. És most örülnék, – sírni kezdem és elcsuklott a hangom - örülnék, ha beengednél a szobámba… - feleltem.

Billie megrántotta a vállát, majd félreállt. A szoba ajtaja úgy becsapódott mögöttem, hogy azt hittem, hogy kiesik a helyéről. Pedig nem az volt a szándékom, de a düh, ami bennem volt ezt tette…

Leültem az ágyra, még mindig remegtem. Remegtem és sírtam, nem tudtam felfogni, hogy ez velem történt meg. Mit akart az az ember tőlem? Billie miért ilyen velem, ha azt sem tudja, hogy mi történt? Rengeteg kérdés villant át a fejemben. Persze választ egyikre se kaptam. Billie-ben nagyot csalódtam, remélem nem gondolta komolyan amiket mondott… De úgy igazából haragudni nem tudok rá, túlságosan szeretem…
De leginkább az érdekelt, hogy ki vezette a kocsit, hisz ő mentett meg. Akárki is volt, az az én hősöm marad. Örökké.

Kint hallottam, ahogy Linda néni Billie-vel kiabál, majd Ben bácsi zsörtölődéseinek egy részét is hallottam, majd elaludtam.

~ * ~

Reggel halk kopogásra keltem, a nap már bevilágította az egész szobát.

- Jaj, ne haragudj, nem szerettelek volna felébreszteni. – mondta Billie.

- Hát már sikerült. Mit szeretnél? Mert nincs túl sok kedvem veled beszélgetni, a ma hajnali beszélgetésünk éppen elég volt, azt hiszem… - feleltem morcosan.

Majd sikerült kinyitnom a szemem, és láttam, hogy Billie kezében egy tálca van, rajta feltehetőleg pedig a reggelim.

- Ööö... Ezt neked hoztam. – mondta Billie meglepetten.

- Meglep, hogy ilyen vagyok, mi? Hát képzeld, én is tudok ilyen lenni, de ez nem azt jelent, hogy szeretnék is.

- Figyelj Em! Anyu mindent elmondott, és nagyon rosszul érzem magam a hajnali dolog miatt. Letámadtalak, úgy hogy nem tudtam lényegében semmit. Kérlek, bocsáss meg, tényleg megbántam.

- Hát, kösz hogy elmondtad. És rendes tőled, hogy csináltál nekem reggelit.

Billie elképedve, bús arccal állt az ágyam mellett néhány másodpercig, letette a tálcát, majd megfordult és indult kifelé.

- Naa! Gyere már ide, ezer szerencséd, hogy nem tudok rád haragudni! – kiáltottam Billie-nek.

Billie megfordult, szemei felcsillantak, mosolygott, és szinte egy szempillantás alatt mellettem feküdt. Nem is tudom, mikor mosolygott rám Billie utoljára. Most átölelt, és ennyit mondott – Köszönöm! – 

- Hát ezek szerint mégis beszélünk egymással, és itt az ideje, hogy megbeszéljük azt a dolgot… - mondtam.
Kínos csend uralta a szobát egy kis ideig.

-  Az a helyzet, hogy te nagyon helyes srác vagy, de egyben az unokabátyám is. És szerintem elkapkodtuk az egészet.

- Hát ezt én is így látom. Szeretlek, de nem igazából tudom, hogy hogyan. Ezt olyan más, nem úgy, mint a volt barátnőmet és nem is úgy, mint anyáékat. Ez, ez egy különleges szeretet. És ha nem bánod, akkor vehetnék meg sem történtnek az ügyet… 

- Én benne vagyok! ; ) – majd egy nagy puszit nyomtam Billie arcára. 

Látszott, hogy ő is lezárta magában ezt az ügyet, hiszen most nem pirult el. 

~ * ~

Linda néni szabadságot vett ki a mai napra, miattam.
- Igazán nem kell, hogy itthon maradj. Elleszek, ne aggódj! – mondtam.

- Emily! Úgy gondolom, hogy ez a minimum, hogy ma veled legyek. És elvinnélek egy doktorhoz is, nem árt, ha megnézik a lábadon azt a sebet, elég csúnyán néz ki.

Doktor. Úgy éreztem, hogy a szívem megállt egy kicsit. Otthon se szívesen megyek a dokihoz, de itt még nem is ismerem.

- Muszáj? – kérdeztem a számat harapva.

- Csak nem félsz? – lepődött meg Linda néni.

- Nem, nem így mondanám. Egyszerűen csak bizalmatlan vagyok az idegen orvosokkal szemben.

- Ááá. Aggodalomra semmit ok. Dr. Tess a legkedvesebb orvos, akit valaha láttam.

- Hát, így legyen! – mondtam kissé bátortalanul.

~ * ~

A doki tényleg nem volt vészes, és szerencsére a sebem is hamar helyre fog jönni. Bár Dr. Tess azt mondta, hogy nem sok hiányzott ahhoz, hogy össze kelljen varrni.

Linda néni nagyon a kedvemben akart járni, hisz Nando’s-ban ebédeltünk, és utána kaptam egy finom kávét a Starbucks-ban. 

Billie-vel olyanok vagyunk, mint régen. Régen. Fura ezt mondani, hiszen nem rég jöttem… 

Amint beléptünk a házba, isteni finom illatok vártak minket.
- Na, hogy van a mi kis betegünk? – kérdezte Ben bácsi.

- Köszönöm, már egész jól. : )

Ben bácsi csak úgy ragyogott, nem értettem miért. Sose láttam még ilyen vidámnak…

- Emily! – kiáltott.

- Igen?

- Vacsora után szeretnék veled beszélni, fontos lenne. – mondta titokzatosan.

Mi lehet ilyen fontos? Még mindig a tegnapi dolog? Vagy valami egészen más?
Felhívtam Sarah-t . Elmondtam neki mindent. Billie-t, a tegnapit… Billie miatt nagyon kiakadt, de miután elmagyaráztam neki, hogy semmi sincs köztünk, utána sikerült lehiggadnia. Aztán szintén felhúzta magát, és közölte, hogy reméli, hogy nem találják meg a ’nagy fekete alakot’ , mert az ő szemében már halott az az ember. Azt is mondta, hogy vele minden rendben, és hogy nemsokára indulnak nyaralni. De nem akarta elárulni, hogy hova, mert majd képeslapot szeretne küldeni nekem onnan. Ez olyan tipikus Sarah. De én így szeretem őt. : ))

A kíváncsiság már majdnem kikészített. Először Ben bácsi, majd most Sarah.

- Em! Jöhetsz enni – hallottam Billie hangját.

Csak úgy robogtam le a lépcsőn. Érdekelt, hogy milyen jó szakács Billie, na és persze Ben bácsi ’nagy titka’ is…
Leültünk az asztalhoz, majd a kínos csendet megtörve szólaltam meg.
- Ez mennyei. Gratulálok Billie!

Vacsora után segítettem Linda néninek, majd Ben bácsi félrehívott a nappaliba.
- Em, elég fontos dologról kéne beszélnünk… - a szeme még most is ragyogott, nem értettem, hogy miért – tudom, hogy nem a legjobb, de ha lehet, még a héten kéne választ adnod rá. Szóval térjünk a tárgyra! …